Fogadni mernék: az ötletgazdának aligha okozott fejtörést, hogy a jubileumi találkozó alkalmából ki írja majd összefüggő történetté a kisvárdai fesztivál elmúlt tizenkilenc esztendejének eseményeit. Számba venni is nehéz, Darvay Nagy Adrienne mióta, hogyan és milyen eszközökkel segítette-segíti a határon túli magyar színházak ügyét. Új kötetében – mely a nem éppen bestseller- gyanús A kisvárdai fesztivál címet viseli – az objektivitásra törekvő színháztörténet módszertanát látványosan megkerülve készített vállaltan szubjektív számadást.

Mert bár az annalista maga állította szabályrendszere igencsak szigorú, hiszen minden esetben az 1989 és 2007 között eltelt időszak évszámai jelölik a fejezetcímeket, kísérőnk a tartalmi kérdésekben nem átall minduntalan elkalandozni a főcsapástól. Ezen persze nem lepődik meg senki, mivel a szerző személyesen jelen volt a fesztivál eddigi élettörténetének minden fontos állomásánál, s mint ilyen, jóval több egyszerű nézőnél vagy szervezőnél.

Az évszámok mögé felsorakozó néhány oldalas esszék azonban zavart keltenek az olvasóban: könnyebb körülírni, hogy mit nem kapunk a könyvtől, mint határozottan kijelenteni, hogy mit igen. Szándékosan nem teljes a leltár, s a mostaninál bővebb merítés már parttalanná duzzasztaná a kötetet, ám a válogatás szempontjai mégsem mindig világosak: az egyéni ízlés, a személyes rokonszenv és a színháztörténeti nézőpont folytonosan át- meg átírják egymást. A néha izgalmas szempontokat felvető, máskor általános kijelentésekkel operáló mini előadás-elemzéseket váratlanul szakítják meg például a színészek magánéleti változásairól szóló tudósítások, a humoros anekdoták vagy a magyarországi szakma prominenseinek a fesztivállal ápolt, éppen aktuális viszonyát bemutató passzusok.

Hasonlóan felemás benyomást kelt a könyv végén található majd’ száz oldalas adattár: ez rendkívüli jelentőségű az utókor számára, hiszen az elmúlt tizenkilenc évad teljes programját, a zsűrik névsorát, a díjazottak nevét is tartalmazza – használatát megnehezíti, hogy mutató nem segíti a tájékozódást az értékes adattengerben. A szerző mintha túlságosan is bízna olvasójában, így aztán adós marad a két évtized alatt észlelhető általános tendenciák részletes elemzésével is – a krónikás lejegyezte az adatokat, a belőlük adódó következtetéseket azonban az érdeklődőnek magának kell levonnia.

A kötet a kisvárdai fesztivál „egyik”, Darvay Nagy Adrienne szemszögéből íródott történetét tárja a kíváncsi olvasó elé. S mint ilyen, korántsem lezárt históriát foglal magában, hanem (a) folytatás után kiált.