Ha Line Knutzon drámájának tematikai elemeit sorra vennénk, az elmúlt évtizedek egyik jellemző drámatípusának csaknem valamennyi témasablonját megkapnánk: nemzedéki konfliktusok, felcserélt generációs szerepek (gyerekes felnőttek, felnőtt gyerekek), hamvába hullt lázadás, eszmények, amelyek az idősebb generáció számára már kiürültek, az ifjabbaknak pedig nem is léteznek, elviselhetetlen, mégis felbonthatatlan kapcsolatok stb. Ezekből éppúgy épültek jelentős drámák, mint tiszavirág életű divatdarabok. És még a kiemelkedő alkotások is mind tartalmi, mind stiláris szempontból igen széles skálán mozognak (az egyik sarokpontot talán a dühös angol fiatalok darabjai, a másikat Mrozek Tangója jelöli ki).

A Közeleg az idő nem ez utóbbiakhoz, hanem a fenti elemeket a divatos sablonok mentén variáló átlaghoz áll közel. Különlegességét az időszerkezet adja. A szerző ötlete nem szokványos: nem egyszerűen elcsúsztatja, hanem többféleképpen, több szempontból csoportosítja át az idősíkokat. Ezek részint a befogadó számára keverednek (de csak fokozatosan, hiszen eleinte minden írói titokzatoskodás ellenére igen kézenfekvő módon telik az idő, így némileg váratlanul „szabadul” el az időjáték), részint a szereplők szempontjából is összecserélődnek, hiszen a mű második felében sűrítve élik meg a múltat, jelent és jövőt. Inkább tűnik ez játéknak az idővel, mint sajátos időszemléletnek (ne adj’ Isten filozófiának), de kétségkívül ez tartja össze a mű szétfutó szálait, ez adhat kohéziót a játéknak.

A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház László Sándor rendezte előadása a következetes egyszerűsítés, csupaszítás eszközével él. Puritán a rendező tervezte játéktér: közepén jókora, mind a négy oldalán nyitható ajtó, elöl, két oldalon méretüket tekintve a szekrénnyel éles kontrasztot képező, sajátosan „felöltöztetett” kisszékek. Ez a sáv a játék fizikai kereteit alapvetően meghatározza, s részben kijelöli a stiláris koordinátákat is. Azért csak részben, mert maga a szöveg is redukálódik. Részint a húzásoknak, részint magának a játéknak is köszönhető, hogy az időszerkezet elmosódik. A kacskaringós időjáték helyett az előadásban egyszerűen kizökken az idő; követhetetlenné válik a történések kronológiája, elmosódnak a határok. Mintha a cél a zavarodott, feje tetejére állt, a biztos tájékozódási pontokat nem lelő világ leképezése lenne. Ennek azonban alighanem szükségszerű következménye, hogy az író által összehordott tematikai közhelyek, banális állapotrajzok elhatalmasodnak az előadáson. Hiszen ha nemcsak a linearitás hiányzik, hanem az eredeti, saját elvein épülő, de azok mentén következetesen használt struktúra is, akkor az egyes jeleneteknek kellene igen eredetieknek, izgalmasaknak lenniük ahhoz, hogy a befogadói érdeklődés fenntartható legyen. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy színészi-rendezői kreativitásnak kellene pótolnia a hiányzó írói invenciót.

Ez azonban nem történik meg; László Sándor korrekt rendezése nem talál olyan eredeti gondolatokat, melyek elmélyíthetnék a szöveg banális témáit, s nem él olyan ötletekkel sem, amelyek színesíthetnék, „feldobhatnák” az előadást. A színészek többsége pedig azért kerül nehéz helyzetbe, mert a primer szinten stilizált játék nem sok eligazodási pontot kínál számukra. A bizarr szerelmi négyszög tagjait alakító aktorok a megszabott játékmód keretein belül voltaképpen bármilyen hangsúlyokkal, gesztusokkal élhetnek, hiszen az elmosódott idősíkok miatt kialakuló ambivalencia ezt megengedi számukra. Ugyanakkor aligha tudnak olyan megoldásokat választani, hogy ebből a közegből markánsan kiemelhessék figurájukat. Kiss Attila és Lőrincz Rita így jórészt alkatból és kézenfekvő szerepsablonokból építkeznek, Bandi András Zsolt játéka valamivel markánsabb, Szalma Hajnalkáé pedig színesebb, gazdagabb, de a szerepek és az általuk megjelenített helyzetek így is egybefolynak. Tokai Andrea jól él azzal a lehetőséggel, hogy az általa játszott szobalány- szerető jelenetei leválnak a tablókról, Varga Tamás pedig rezzenéstelen arccal hozza a kiismerhetetlen múltú, jövőjű és főként jelenű gyermek titokzatoskodását, s rejti el ki nem mutatott indulatait. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy színnel, ötlettel, erővel telítse az író által felhalmozott közhelyekbe szép lassan belefulladó játékot.