Öt napja ülök a hátuk mögött. Vagy mellettük. Volt úgy, hogy előttük is.

Enikő: a legkészségesebb néző, akit valaha láttam. Ha nem tudnám, akkor is biztos lehetnék benne: színész. Ő maga a színház, tetőtől talpig. Csupa odaadás, rajongás. Nyújtja a kezét a Rocky Horror Show színészének. Aztán elveszik a kalapját. Nem lázad. Nem is fél. Figyel. Végig figyel, akkor is, amikor nincs mit. Amikor végképp mindenki valami mást csinálna. Koncentrál, alig várja a pillanatot, hogy nevethessen, együtt lehessen a színpaddal. Akkor is nekik drukkol, amikor én már régen haragszom rájuk. Szinte rezzenéstelenül ül. Alig beszélget, nem kacsint össze, nem nyilvánít véleményt, és főleg nem mocorog. Nem dühöng. Csak a jó látszik rajta. (Másnap nem így a szakmain. Ott szigorú és sokkal kevésbé elnéző.) De amikor színház történik: ott van. Mindent odaad, amit néző adhat. Hogy jobbá tegye. Azt is, amit eleve lehetetlen. Tud adni. Rá kell nézni akkor is, amikor nem ő van a színpadon, hogy az ember elcsodálkozzék: milyen adakozó.

Tanár úr: mindig elsőnek ül be. Kezében ott az elmaradhatatlan bordó-sárga műsorfüzet. Még befejezi a mondatát, amikor az előadás már elkezdődött. Aztán negyedóra névböngészés következik. Amint új színész jelenik meg a színpadon, Tanár úr egyeztet. Félóra múlva eltesz még húsz nevet a mellé az ezer mellé, amit itt, Kisvárdán tanult meg. Ha kérdezni akarok, hozzá megyek. Mikor végzett, kinek az évfolyamtársa, melyik osztály, eddig hol volt, miben láttuk? Mindent tud. Időnként jegyzetel. Aztán megy az előadás. Ha bóbiskol is, jelen van. Olyan, mintha aludna. De másnap minden percet hibátlanul felidéz. Szemüvege mögött szeme félig csukva, de mint egy krokodil, azonnal mozdul, ha van mire. Abból is meg lehet tudni, milyen az előadás, hogy a feje milyen szögben áll. Ha rossz, kicsit szomorúan lefelé tartja: nincs mit nézni. Néha nevet. Nem titkolja. Szívből. Ennek a szigorú embernek ilyen tiszta a nevetése? Akkor még nincs veszve minden.

Péter: a legrendesebb néző. A legkevésbé feltűnő. Jelen van, nem beszélget, felkészül. Várja, hogy kapjon. Bejött, hát kapni akar. Mint egy fizető néző. A végén pontosan elszámol. Másnap jön is a rovancsolásra. Előbb anekdotázik – úristen, szinte senki sem él már azok közül, akikről történeteket mesél –, aztán rátér megfontolt mondókájára, miután a szórakoztató műfajban megalapozott a hangulatnak. A színész: az érdekli. Arról tud sokat, elvégre ő is onnan indult, a deszkákról, tudom meg az egyik szakmai vallomásából.

Laci bácsi magyar hangja is Péter: általa üzeni meg, hogy két gitárral jobb lett volna (minden, teszem hozzá halkan, a sok műanyag zene helyett, amit e fesztiválon sorra kaptunk), a színész ugyancsak mikroport nélkül. Szeretném az ő fülével hallani ennek a fesztiválnak a zenei anyagát Bár lehet, hogy öt percig sem bírnám... Ő bizonyosan türelmesebb nálam.

Robi: nem lehet nem észrevenni, hogy beült a nézőtérre. Rávigyorgott Tamásra, megdicsérte a táskámat, észrevette, hogy valaki tendenciózusan a szélére ül és „na, mi van, menekülünk?”, röhög. Mindenki hallja. Előadás közben jelen van. Az egész teremben. Ha mosolyog, mindenki hallja. Felvakkant. Kuncog. Nyerít. Ha unatkozik, nem titkolja. Dumál a szomszéddal. A hátsó szomszéddal. Az előtte ülővel. Az öt sorral távolabbival. De mindent lát. Ott van. Megszerelné a Nő a múltból kilincsét. Elvezetne közben egy fél színházat, szerződtetne, szétcsapna. Rosszalkodik. Fegyelmezetlen. Drukkol a színpadnak és harcol vele. Színésszel, rendezővel, drámaíróval. Átrendezi a darabot. Mindenkivel jóban van. Azokkal is, akiknek holnap azt mondja széles mosolyával és komolyan: hát kérem, ez értékelhetetlen.

A zsűri tagjai: Eszenyi Enikő, Nánay István, Horváth Péter, Sáry László, Alföldi Róbert.