Csak egy laptop világít a színpadon, egy férfi mellkasára vetül a fény. Öltönyös férfi az e-mailjeiből olvas fel: egy nővel folytatott levelezésének részleteit halljuk. Lassan építkezik a nyálasanközhelyesen riszáló párbeszéd – a nézőtéren a visszafojtott dühtől néma csend van.

A laptop fénye egy nappali divatosan steril fehér terét sejteti. Ugyanitt lesz a későbbiekben iroda, bár, sebészeti váró a kiegészítőkkel – székek, bárpult stb. A tér azért stilizált, hogy takarékos legyen. A levelezésből kiderül, hogy a férfinak nem volt türelme kivárni a maréknyi Xanax hatását, amivel a felesége véget akart vetni az életének. Tevőlegesen a halálba segítette. Az ezután kezdődő történetben a szereplők napjaink középosztályának típusfiguráit, típusproblémáit mesélik el vagy mondják a nézők arcába. Látunk fiatal lányt, aki nem veszi észre, mi vár rá, ambiciózus munkaerőt, hinni már semmiben nem tudó kiégett, korosodót: én is voltam fiatal, olyan volt, mint a szerelem, jó, hogy elmúlt. Pontos generációs tikk a permanens fogyasztás a kávéautomatából. Visszafordíthatatlanul tragikus annak a sorsa, aki nem tud ebben a világban élni.

A színdarab egy szövegopera. Nyitánnyal, nagyáriákkal, duettekkel és szólamokkal. A nyitány kissé vontatott, de utólag belátjuk, a mű így hat élettani pontossággal. A duettekben a szöveget a tökéletes zenei összhangra törekedve mondják a szereplők. Az összes szólam felcsendül, amikor a nézőtérre szólnak ki az önfelmentő menedzserszöveggel. A mezzoszopránnak van egy kis áriája, szép duettje – a kórházi váróban; és a végén a mindent feloldó gyönyörű nagyária – amiről azonban tudjuk, hogy csak illúzió.

Bartsch Kata átütő bájjal mondja el szöveg-nagyáriáját. A szerelemről beszél, a jövőről. Ebbe úgy keveri a tudománynépszerűsítő modern csillagászatot, a gravitációt, hogy azzal is a szerelemről beszél – a szöveg szellemesen ironizált. Ki gondolt ezalatt arra a tragédiára, amit pedig tudtunk?

Az előadás jeleneteit barokk operarészletek tagolják. Göttinger Pál, a rendező nem bízott a darab félreérthetetlen zeneiségében, pedig érezte – az előadás minden mozzanata erről tanúskodik. Egyetlen áriarészlet is tényleges zenei élményt adott volna a szövegről – érti a szerelemről szóló mesét, ugye, az is, aki egyszer sem volt szerelmes. A szereplők, Magyari Tekla, Tamás Kinga, Elek Ányos, Kroó Ádám, Viola Gábor tudják a feladatukat, igyekezettel játszanak.

Szerkezete szerint a darab horror. A végét látnunk kellett az elején, hogy ezzel a tudással nézhessük a majdnem lineáris történetet, amely sztorizgatásszerűen ugrál – mint amikor az életünkből egyre többet mesélünk valakinek. Az elején tehát megtudjuk a történet végét, hogy a gonosz – a pénz relációjában élő ember, szintetikusabban: a pénz – már a következő áldozata után csorgatja a nyálát. Mi pedig választhatunk, mit szeretnénk játszani: áldozatot vagy gonoszt.