A háromfelvonásos Ibsen-dráma itt szünet nélküli másfél órába sűrűsödik. A lecsupaszított szövegváltozatot is jegyző rendező, Patkó Éva munkájáról mégis túlzás volna azt állítani, hogy benne a szereplők szédítő tempóban loholnának végzetük felé: az események inkább komótosan cammognak a maguk útján, ám az egész elsősorban nem emiatt nem villanyoz fel.

Pedig az alkotók gondoskodtak róla, hogy nagyon mai, azaz nagyon időtlen legyen az, amit látunk. Staicova Karina absztrakt, piros és fehér labdákkal pettyegtetett, steril fehér teret tervezett: a nézőtér felé enyhén szélesedő folyosót látunk, melynek szalagfüggöny-falain könnyedén át lehet lépni. A kisebb-nagyobb gömbök jól helyettesítik az előírásos polgári enteriőrt, miközben a térben való „véletlen” elhelyezkedésük előhívja a darab másik, eredeti címváltozatát, a babaszobát is. Nóra itt tölti napjait, itt fogadja vendégeit, s innen csak egyszer távozik, a bálba (ahol remélhetőleg tüzesebben ropja, mint amilyen előzetest adott belőle). A hátsó falon fehér vetítővászon: élőben közvetíti az eseményeket egy fiatal lány a rendezői jobbon állványra helyezett kamerájával.

A nagyranőtt gyerekszoba lakója Nóra (Tompa Klára), aki gesztusaiból s a többiek reakcióiból kikövetkeztethetően állapotos (a Helmer házaspárnak a darabban még meglévő három kisgyermekét kihúzták a szövegből). A nagy eseményt környezetének minden tagja várja, és szemmel láthatólag őt is elégedetté teszi anyaságának tudata. Tompa Klára Nórájában az a leginkább szokatlan, hogy nyugodt, rokonszenves teremtés: szeretetre méltó és szeretetre vágyó, többnyire megfontoltnak tűnő gyereklány, nem pedig elkényeztetett, mondén dáma vagy hisztis csitri.

Férje, Torvald Helmer (Bányai Kelemen Barna) igazán nem vádolható azzal, hogy szárnyaló fantáziája folyton veszélybe sodorná: tisztességes, kissé merev, tökéletesen szürke típushivatalnoknak tűnik. Korpos András mint Rank doktor, nagydarab mókamester, hamarost bekövetkező halálára derűsen készülő fickó. Amikor nem a halállal, akkor a szép hölgyekkel kokettál, de vágyai aligha realizálódnak, ez inkább maga fabrikálta imidzsének része. Krogstad Nagy Antal alakításában tejfelesképű kölyök, aki ugyan zsarolásról beszél, de eszembe se jut komolyan venni. Ahogy a Lőrinczi Máthé Rozália játszotta Lindéné is épp olyan súlytalan, mint – valljuk be – a legalább valamilyen Rank kivételével az összes többi, pasztell karakter. (Lindéné esetében a szokott motiváció mellett sejtetve van egy újabb is: neki nincs /nem lehet?/ gyereke, tán ezért vágyna oly nagyon az állapotos Nóra családi idilljének elveszejtésére?)

Nóra terhessége valójában csak az egyik nóvum: a szereplők jelenetvégeken rendre a kamera elé állva mondanak egy-két sommás mondatot Nóráról. Például Lindéné: „Szerettem volna a barátja lenni”, vagy Krogstad: „Nem tudtam elmondani, amit akartam.” Legtöbbször így, múlt időben, vagyis mintha rekonstrukciót látnánk a színen. Emlékező drámajátékban prezentálják és élik át újra a szereplők a hajdani történéseket, olykor kiegészítve az eseményrendet személyes (ám mérsékelten izgalmas) kommentárjaikkal. No de mire, vagyis kire megy ki a játék, kinek a kedvéért kell újramesélni a történteket? A kameránál álló, mindvégig néma szereplőt a zárlatban megkéri Nóra, hogy állítsa le a felvételt. A többi szereplő is bejön, hogy meghallgassa a konklúziót. A főszerepben Nóra és Torvald, akik dühös (sajnos nem túl jól megírt) szóváltás keretében sommázzák múltjuk e sötét fejezetét. A röpke kibeszélő-show után össznépi majálishangulat: mindenki a földre heveredik, és végre leesik, hogy a Nóra és férje közé odabújó operatőrlánnyal volt várandós az asszony, vagyis neki szólt a mese. Közben meg harsog a hangszórókból: This is invitation, not a threat.