Végletes véleményeket váltott ki az Újvidéki Színház Rocky Horror Show című előadása, a teljes elutasítástól, a felháborodástól a rajongásig. Voltak, akik totális ízlésficamnak tartották az előadást, mások kedves, játékos önirónikus paródiának. Abban talán mindenki egyetért, hogy az egésznek nincs se füle, se farka, nem polgárpukkasztó, idegborzoló, és egy csöppet sem félelmetes. Van viszont svungja az előadásnak, Nagy Viktor rendezése eljátszik az ismert történettel. Néha ugyan húzd meg, ereszd meg jellege van a produkciónak, olyan mint egy  házibuli, amin mindenki kedvére ökörködik, hangoskodik, jókora ramazurit, felfordulást csinál.

Az is móka, hogy bezárnak minket egy fémkasztniba, amiből ugyanúgy nem tudunk kijönni, mint a história főhősei a fura, lidérces fazonokkal teli kastélyból. Szendrényi Éva nézők által körülvett színpada egy lokál pódiumára emlékeztet, egy ócska kis lebujéra, ahol nem éppen az ízlés és a színvonal a fontos, hanem a szereplők tobzódása, a testek közszemlére tétele, a vágy mesterséges eszközökkel való felcsigázása. És persze megengedett a nagyérdemű
szereplők általi macerálása. Ezt kiélvezik a színészek, kokettálnak a publikummal, kipécéznek egy-egy nézőt – zsűritagok előnyben –, erotikus mozdulatokat tesznek az irányába vagy éppen inzultálják, erőszakosan kezet csókolnak, leveszik a szalmakalapját, vagy éppen hozzásimulnak. Jókedvvel, lendülettel ripacskodnak, nagy energiákkal táncolnak, erotikusan vonaglanak, mórikálják magukat. Felsrófolt hangerőt használnak. Nyersek, faragatlanok, nyelvet öltögetve lépik át az ízléshatárt, gúnyt űznek a létéből is. Karikatúraszerű vázlatossággal játszanak egy-egy túlmozgásos, abszurd figurát, torz pofát.

Lehetne ebben lázadás, a bevett, konszolidáltnak látszó világ elutasítása, de Nagy Viktor érezhetően nem akar többet, mint egy energiadús színpadi ribilliót, amiben kihancúrozzák magukat a színészek, a közönség pedig jól szórakozik. És ez tulajdonképpen így is történik. Sokat nevet a nézők zöme, bár néhány mogorva arc is látható a publikum soraiban, lerí róluk, hogy kikérik maguknak ezt az egészet. Lehet ezen a produkción vitatkozni, de legalább nem volt unalmas, ami jó néhány fesztiválprogramról nem mondható el. Ezúttal volt lendület, ritmus. Balázs Áron pedig megteremtett a kastély uraként egy kényeskedő, hektikus, állandó felhevült állapotban lévő, transzvesztita szörnyalakot, aki a középpontjában áll az egész hajcihőnek. Az újvidéki előadásban voltak énekesi teljesítmények, a tegnapi program másik zenés előadásában, a La Mancha lovagjában viszont annyira nem, hogy ezáltal megkérdőjeleződik a produkció léte. Ez nyilván kevésbé tűnne fel, ha átütő erejű lenne a rendezői koncepció, de Parászka Miklós nem vállalkozik másra, minthogy a lehető legkonvencionálisabb módon színpadra tegye a klasszikusnak számító musicalt. Alig vannak kidolgozott szituációk, a prózai jelenetek inkább összekötőszövegnek számítanak a darabhoz. Fülöp Zoltán a tavalyi fesztiválon a Hegedűs a háztetőn főszereplőjeként remekelt, most nem annyira erőteljes Don Quijote. Tekintetében ott a fantaszták elszántsága, redőktől kimunkált arcán az élettapasztalat, de kevésbé feledkezik bele a játékba, és a humora is alig mutatkozik meg. Komótos lassúsággal csörgedezik a cselekmény, majd általában kínos előadásban elhangzanak a dalok, amelyeknek sláger voltuk miatt örül a közönség. Népszerű zenés darab előadása rendszerint siker a várszínházban. A csíkszeredai Csíki Játékszín produkciója is sikert aratott. Volt vastaps, sőt némi ováció is. Ettől azonban még egyáltalán nem lehet elégedett magával a társulat.