Az éveken át öt főt számláló közönségzsűri idén trióvá apadt, ráadásul az örökös zsűritag címre is esélyes Tarapcsák Zsolt kényszerű kiválásával immáron csupán két „újonc”, dr. Csontó László és Lábiscsák János képviseli az ezerfejű cézárt.

– Nyolc éve vagyok tagja a helyi Doktorock Színjátszócsoportnak, ezért is örülök, hogy zsűritagként lehetőségem van megnézni valamennyi előadást, és elleshetek ezt-azt a művészektől – mondja a doktor úr, aki nem mellesleg a Hyppolit közben (egy néző lett rosszul) orvosként is reflektorfénybe került. – Egy kicsit ambivalens érzés számomra, hogy
én török pálcát igazi művészek felett. Gyakran felidézem magamban, milyen érzés sikerre éhesen állni a színpadon. Egyébiránt meggyőződésem, hogy óriási erkölcsi hasznot hozott és hoz a fesztivál a városnak. Elég csupán arra utalni, hogy a nagy múltú Doktorock mellett már a
Református Ifjúság nevű műhely is túl van a szárnypróbálgatáson. S ebben nyilvánvalóan „ludas” a fesztivál is, hiszen egyértelműen ők fertőzték meg a kisvárost a színház szeretetével. Voltaképpen a fesztiválnak köszönhetjük, hogy ismerik Kisvárda nevét a világban.

– Nálam 10 éves múltja van a színházőrületnek, korábban egy-két darabot néztem meg csupán, de egyszer csak bérletes lettem – pillantott vissza az időben Lábiscsák János, aki Lábis bátyó (ál)néven alkalmanként publikál, legutóbb egyenesen arra biztatta földijeit, hogy hozzá hasonlóan vegyenek ki szabadságot a fesztivál idejére.

– Én persze könnyen beszélek, mert egyéni vállalkozóként magam osztom be az időmet.
Engem az éjszakai előadások hangulata ragad magával igazán, s nagyon kíváncsi vagyok
azokra a produkciókra is, amelyekben a műhelyek kísérleteznek, illetve új utakat keresnek.
A kamaradarabok és a nagyszínpadi előadások között is bőven találni olyanokat, amelyek újszerűségükkel egyenesen letaglózzák a nézőt. János a fesztiváli törzsközönség oszlopos
tagjaként szerényen igyekszik elhallgatni, hogy ő volt az első, aki magánemberként díjat ajánlott fel, méghozzá a legígéretesebb színésztehetségnek. – Egy ideig akadtak követőim a díjfelajánlásban, s ennek őszintén örültem, azonban lassan alábbhagyott a lelkesedés – ez pedig nagyon bántott. Talán egyszer megérjük, hogy a civil ítészek is adhatnak egyéni
elismeréseket, mert csupán egyetlen díj nem fejezi ki kellően a közönség szeretetét
és ragaszkodását a társulatokhoz.