Ők a láthatatlanok. Itt helyben is vannak vagy harmincan. Ünnepi feketében fogadnak és kikísérnek, köszöntenek és megköszönnek, kevésbé ünnepi öltözetben talán még egy utolsó ellenőrző telefont bonyolítanak le, fölverik a sátrakat, letörlik a székeket, ürítik a hamutartókat, helyrerakják az elgurult üvegeket, nyitnak, zárnak, mosolyognak.

A vendégcsapatokkal jönnek a harcilag kiképzett alakulatok. Az állandóan szigetelő szalaggal  járkáló Józsik, a kalapácsos Pistik, a gombostűs Gizusok, a Klárikák és a Géza bácsik ők: a segítők, a díszítők, a hangosok, a világítás mesterei és működtetői. Nincs színház nélkülük.

Vasalják és föltűzik a selymet, szűkös helyeken, örök rohanásban, készítik a fogyókelléket, időre és adott mennyiségben. Kezelik a takarítógépet, mossák és fényesítik a sárral bekent falat, orvosi pontossággal műtik meg az utolsó pillanatban megrokkant trónust, szikével szedik ki a száradni kész iszapot a gördülő kanapé kerekeiből, hogy az adott pillanatban a főhős kezében meg tudjon pörögni.

Öltöztetnek, fésülnek, szöveget mondanak öszsze, kávét és vizet hoznak, ismeretlen elektromos berendezéseket szelídítenek éjszakákon át, linóleumot ragasztanak, és vetnek még egy utolsó pillantást a primadonna cipzárjára. Hívnak és figyelmeztetnek, szólítanak és emlékeztetnek.

Hangosan sztoriznak az épp lehúzott függöny mögött, a szünetelő közönség füle hallatára, ha nem nevelték őket. Némák. Gyorsak. Pontosak. Ha így nevelték őket. Büszkék az övéikre, akik a fényben állnak. Úgy beszélnek róluk, mint nemes paripákról. S mondhatnak idegenek bármit a produkciójukról, ők tudják, amit tudnak. S el nem unják nézni szeretteiket. Most is, otthon is, állnak a takarásban, láthatatlanná tévő, fekete ruhában. Ugrásra készen.