Sok éve mondta Bocsárdi Laci: ez olyan színésznő, hogy kiszedi neked a fogával a szeget. Péter Hildát jellemezte így először, az első „megtalált” színésznőjét. Aztán később Kicsid Gizellát. (Színészre a legjobb szakkifejezéseket a rendezők találják ki, tőlük lopok. Tegnap a szakmai beszélgetésen Alföldi azt mondta a vásárhelyi színésznőkre: nedves a színészetük. Azaz: élő, lélegző, emberi, magától való.)

Wang, a vízárus szerepében láttam először Bocsárdi Jóembert keresünk!- jében. Bocsárdis színész: alázatos, figyelmes, a teste együtt dolgozik a szavaival, nem is: a testéből születik szavainak igazsága. Egész lénye szeretetből, odaadásból van. Koncentrációja kiváló. Szavai „bocsárdisan” kifacsartak, furcsa, idegenes a beszéde. Wangként nincs neme, „csak” ember. Alakításáért hazájában UNITER-díjra jelölték.

Aztán jönnek a nagy női szerepek. Előbb még láthatom ártatlan Ágnesként A nők iskolájában (Kövesdy István rendezése): az ártatlanság közel van hozzá, életkorban, testben is (szavaztam is rá a legjobb pályakezdő díjára). Desdemonaként, Bocsárdi Othellójában ismét Pálffyval. Nem találom átütőnek: a Nagy Nő élettapasztalatát mintha még nem engedné át a játékán, valahogy fedett, lefátyolozott a személyiség, nem tud felpattanni a színészet alól az emberi tartalom. De közvetlensége, természetessége, nyersesége most is megérint. Kisebb szerepek után a Steinbeck-regény Suzyjaként látom viszont, a George és Lennie-ben: ez a romlott, félvilági, harsány nő távol áll tőle, nem talál rá a szerepre, külsődleges eszközökkel dolgozik.

Az Yvonne-ig hatalmas utat jár be. És most mintha visszatalálna régi hangjához, Wanghoz, a nemtelen vízárushoz. És Yvonne-ja is hatalmas utat tesz meg az előadáson belül. Yvonne: egy üres, betöltendő hely.

Az övé (és a Bocsárdié) ilyen:

Kitaszított, kor- és nemtelen véglény, egyszerre szánalmat keltő és félelmetes, mint a beteg ember. Öreg gyermek. Valami köztes lény, lárvaarcú ember-állat. Figyelme feszült, bántó szinte, bár nem néz, ő is szemmel tart minket, mint a vadak az áldozatukat. Muszáj őt nézni, vele tartani. Sűrű, zavaró a léte, nem tudni, mit kellene vele kezdeni: elsöpörni- eldugni a föld felszínéről, vagy felemelni és feleségül venni. Jelenléte a történés feszültségét hajszolja: legyen már vele valami. Azzal a világgal, amelyet ártatlanságával bepiszkol. Minden maszkírozás ellenére mimikája hátborzongatóan merev, ritka mozdulatai kiszámíthatatlanok. (Műcsecseit, töméseit feleslegesnek találom, anélkül is megoldja a dolgát.)

Aztán öltönybe kényszerítik, szocializálják, úgy tesznek, mintha befogadnák, s ő, ahelyett, hogy az emberré válás dicső folyamatán haladna előre, tárggyá válik. Még az állati öntörvényűségét is megszüntetik, elveszik tőle: része lesz az úgynevezett társadalomnak, mostantól lesz csak igazán áldozat. Az emberi-állati megalázottságról, kitaszítottságról sokat tud ez a színész (vagy inkább az ember), nem csak technikáját, fizikai tudását, figyelmét csodálom. Hanem azt a tiszta emberi anyagot, amit idehoz és munkára fog. Egy pillanatra még nőnek is látszik – és általa a történet valóságosnak. Ahogy a kivetítőn félig nyitott, merev szemét nézhetem: mint akinek ebben a világban nem akad néznivalója. Féleszű katatónia és a világgal szembeni bölcs megvetés elegyedik benne.

Végül nőnek álcázzák, tisztára „olyan, mintha”: be is van öltöztetve, a civilizációs folyamat befejeződött. A nő meg lett alkotva, az ember, miközben az a kis, kicsid vagy kücsüd, ahogy a székelyek mondják, riadt, csonkaeszű, mégis szeretni tudó és viszolyogtató lény már elpusztult, csak az utolsó vacsora van hátra és bevégeztetett.