Adva van egy regény. Nagyszerű, félelmetes mű, szerzője immár odafent az Égben, így még klasszikusabb klaszszikus. Persze, hogy jobban érdekel, ugyan mi vált a szövegéből, a gondolataiból, az életmű jelentős szeletéből, mintha másféle kortárs magyar művet színpadon megjelenítve látni készülnénk. Bereményi Géza néhány éve elkészítette az adaptációt, játszották Zalaegerszegen, az ő rendezésében, majd az elmúlt évadban a Magyar Színházban is, Pinczés István rendezésében. Ez utóbbit volt alkalmam látni, de az összevetésnek itt most nincs helye, sőt, amire a legnagyobb ingerem támadhatna, magával a regénnyel való összevetésnek sem, hiszen nem lehet teljes az átfedés nézők és olvasók között.

Mindazonáltal mégsem bírom ki, hogy visszamenőlegesen is ne furcsálljam: ha van egy gazdag, mitikus alak és már-már a perverzió határán egyensúlyozó pszichológiai önkép – ravasz prózaírói technikával kvázi önéletrajzivá tett önkép – , s ezek pulzálásából fejlik ki egy hideglelősen különös kettős történet (mely ugyanakkor még a hetvenes évek kultúrpolitikájába is éles fénnyel bevilágít), mennyi minden mehet mindebből színpadon veszendőbe.

A színmű végül is kétpólusúvá teszi a művet: egy csodálatosan kemény, önfejű, fantasztikus képességekkel és tartással megáldott öregasszony, és az őt rosszul megismerő, rosszul szerető, a saját árulása lelkiismereti csapdájában vergődő alkotó ember duettje ez. Írónő a Pasarétről és az ő bejárónője. Ki az érzékenyebb? Ki ismeri jobban az emberi természetet? Nem az író, hanem az alig iskolázott Szeredás Emerenc, aki temet, bújtat, beteget ápol, életet ment, macskákat rejteget – de nem olvas, nem hisz Istenben, és kigúnyolja azt, aki azt hiszi, író-olvasó találkozón részt venni csuda fárasztó. A szatmáriak játéka az árnyaláshoz semmiképp sem vitt közelebb, a nehéz diónak bizonyult átirat saját lehetőségeinek határáig sem jutott el általuk. A hármas osztatú tér, a kétféle lakás, a köztük való járás-kelés, mind-mind valami avíttas, régi realizmust mutat, mintha visszacsöppentünk volna az időben: nem a díszletek és a jelmezek szintjén járunk a hetvenes években, hanem az egész játékszervezésben. (Ez volt egyébként a múlhatatlan benyomásom a budapesti előadás kapcsán is.) Jelek, jelzések, figurasémák veszik körül a két főszereplőt: a két egymásnak feszülő, a szeretet és az elfogadás stációit járó asszonyt. (Csiki Orsolya Polettje, István István alezredese kiválik ebből a könyv szavaival „bruegheli kép”-ként ábrázolandó közösségből.)
Kétségtelen, hogy sok mindent – kényszerűségből – el kell mondani, hogy megértsük, tulajdonképpen ki kicsoda: de például az erőltett beköltözésjelenet, az évődő intellektuális házaspár képe, a földrevetődések, stb. jelzik a könnyebb csapásirányt választóutat. Megbicsaklik a bipolaritás azért is, mert az írónőt játszó László Zita minden erejével küzd, hogy
a felszínességet, majd a jobbrosszabb közeledési gesztusok bicsaklásait állandó feszültségben tartsa: ebből pedig leginkább hisztizés lesz, illetve a hisztit leképező játékmód. Az önreflexiónak persze nehéz megtalálni – ha nincs hozzá szöveg – a megjelenítési formáit (nyilván nem csak áll alá tett ökölre dőlve lehet gondolkodni...) De erről a nyafogó, ajtócsapkodó, magát a férjének mórikáló nőről nehéz elképzelni, hogy tépelődik, töpreng, problémaként kezeli Emerencet. Amiért mégis és mégis – a monológokként elhangzó nagy történeteken kívül – becsüléssel kell szólni az előadásról, az Emerenc alakja: Lőrincz Ágnes
alakítása. Ami kínos a jövés-menésben, hamis a megszólalásban, esetlen a megjelenítésben a realizmust sután a mitizáló meséléssel váltva: az feloldozást nyer az ő értelmes, egyszerűsített, végletekig fegyelmezett színpadi jelenlétében. Nem csinál földanyát Emerencből, se a történelem Kurázsi mamáját: ott van, a saját történeteivel és nem „érdemszerző jócselekedetnek” beállított tetteivel. Lőrincz Ágnes nem a korával, hanem a tiszta szavaival, „tó-arcával” képes átadni magát Emerencnek, és színészileg visszahódítani oly sokat abból, amit a játék döcögő epikussága, nehézkessége elfed.