Nehéz a helyzet – rendezőé, társulaté – az egy-ügyű darabokkal, kivált ha azokat, mint jelen esetben, lírikus írta. Federico García Lorca Yermája egyrészt egy ügy körül forog, másrészt szenvedélyes líraiság adja a kötőszövetét – és harmadrészt szinte magára rántja, kihívja a totális színházi megközelítést.

Csurulya Csongor rendezésében szépen középre kerül ez a bizonyos egy ügy: Yerma vágyakozása a gyerek (fiú) után. Ez a vágy a kezdeti természetességből szépen fölnő megszállottságba, és átrendezi a világot: Yerma mindenre és mindenkire e meg nem foganó gyerek felől tekint. Eleinte mosollyal, később szikár keménységgel. (Ilyenformán mintegy magától kimarad a Yerma másik vonulata: a lány ellenérzése és szembenállása a környezet, a közösség diktálta normákkal, a szinte fogoly-léttel, a teljes kiszolgáltatottsággal.)

Az előadásban váltakozva kerül előtérbe a zene, a mozgás és a szöveg – és éppen ez a váltakozás az egyik probléma: darabossá válik a produkció. A legelső jelenet – tán Yerma álma egy boldog és fogantatással végződő éjszakáról – ígéretesen vetít előre egy fojtott drámaiságtól duzzadó, erőteljes és svungos előadást, annál is inkább, mert a színpad közepét elfoglaló vakítóan fehér ágy a környező feketeséggel szélsőséges szimbolikát is ígér; de az ezt követő – ugyan minimális – bedíszletezés más irányba billenti az előadást: a reálisan mutatott „hétköznapiság” és a kifejező zene kísérte mozgásszínházi betétek váltakozása felé. A svung, vagyis a lendület pedig oda.

Tompa Klára Yermája a reménykedő szakaszban igazán jó; addig, amíg hiszi, hogy férjét, Juant ráveszi majd a gyerekcsinálásra. Nem is érdekli más: sem a férfi tompasága, nemcsak szexuális, de érzelmi életének csökkentett üzemmódja, sem az őrizetére kirendelt sógornők párka-szikársága. A gyerek bűvöletében nem lát rá saját helyzetének reménytelenségére – és amíg Tompa Klára ebbe az egy-ügybe belebódult nőt játssza, addig legalább az ő alakításának van lendülete.

Nem látszik tisztán, hol a fordulópont. A sejtelmesen fölléptetett Victor – Posta Ervin nemigen tehet arról, hogy kétdimenziós kép marad csupán; egy összehúzott tekintetű macsó homályos ígérete –, vagy a férj szolid hárítása – Szabó Jenő belekapaszkodik a szöveg kínálta refrénszerű elemekbe, munkáról, gazdaságról, földről, a többivel pedig adós marad, pedig becsületről, látszatról is elégszer beszél. De Yermában a vágy egyszer csak csőlátásos mániába fordul, és addig fokozódik, míg szinte reflexszerűen megteszi azt, amire sem helyzete, sem hagyományai, sem személyisége nem predesztinálná: megfojtja a férjét. Ezen a ponton – de ez már a legutolsó pont – Tompa Klárának ismét van egy uraló, erős pillanata: „megöltem a fiamat” - ebbe a mondatba sűríti, hogy nem a megoldást, hanem a megoldás örök lehetetlenségét idézte elő. Hogy: mindennek vége.

 A többi: kabinetjelenet. Olykor  átványostetszetős képek, olykor hangulatos-impresszív zene, olykor látványos-ügyes gesztusok. Yerma öltözteti a férjét; Yerma úgy érzi-vizionálja, hogy terhes az egész világ, és mind őt gúnyolja; Victor almát eszik, Yerma almát eszik. Három nő mos, tapsol és pletykál – ez például ügyes megoldás lenne, ha nem takarná a szöveget, ami éppen ezen a ponton meglehetősen informatív. A két kosárban színre hordott babaalkatrész-halom túl sok – vagyis erős – ahhoz, hogy kis dajkálás után mindössze szétdobálják, viszont túl kevés ahhoz, hogy Yerma gyerekakarásának romlott fázisát jelezze. Jó látvány a két fekete oszlopszerű halálmadár – kár, hogy díszletként viselkednek. Jó a „dübögés-dialógus” – vagyis amikor a trappolások felelnek egymásnak –, de egyszeri tüneményként gyorsan feledésbe merül. Szóval alighanem az a helyzet, hogy Csurulya Csongor rendezőnek García Lorca egy-ügyéhez túl sok szertelen ötlete támadt.