Néhány fehér lepel alkotja a függönyt a Várszínház színpadán. Már a játék kezdete előtt Mozart muzsikája szól a hangszórókból. Aztán megkezdődik az előadás, s szerencsére kiderül: beugratás az egész. Az operát mint zenét és mint formát is gyorsan elfelejthetjük, s nyilvánvalóvá válik, hogy amit függönynek véltünk, az maga a díszlet, mely többnyire térelválasztóként szolgál ugyan, de nagyszerűen el lehet bújni mögötte, s még dekoráció is hajtogatható belőle.

Igaz, eltart egy ideig, míg eljutunk a latin dallamokig. Az első képben kommersz popvilágba csöppenünk, nemcsak zenei értelemben, hiszen a felütés a napszemüveges maffiózó kliséjével ijesztget. Klisék később is bőven akadnak Anger Zsolt rendezésében, ám jóval eredetibb ötleteket, poénokat is láthatunk. A gyergyószentmiklósi Figaro házassága nem tart másfél óráig sem, s a zanzásított történet nem az autentikus Beaumarchais-olvasat, hanem a szórakoztatás igényével lép fel. Szociális indulatot éppúgy hiába keresnénk a játékban, mint lélektani mélységeket; Anger egyértelműen bohózatot kreált az anyagból. Az eleve átírt szövegbe mai kiszólásokat vegyített, egyes jelenetekből szabályos stílusgyakorlatokat gyúrt, s hozzámixelt némi spanyolos, latinos hangulatot. Sajátos kevercs jött így létre, melyben éppúgy találunk egészen eredeti gegeket, mint kétes ízlésű ötleteket. Következésképpen egyenetlen maga a játék is: fergetegesen mulatságos jeleneteket váltanak kevésbé ötletesek, remek színészi pillanatokat követnek fáradtabbak.

Egyes nem- és szerepcseréket például érezhetően csak a (szereposztási) kényszerűség indokol: Antonia kertész az új nemmel együtt nem kap új funkciót, a bánatosan buta bíró kiiktatása pedig elszegényíti a darab egyik legszellemesebb jelenetét. Basilio testőrré változtatása eleinte közhelyes ötletnek tűnik, ám az ügyesen variált gegek valamelyest igazolják a figura funkcióváltását. Az eredeti darab bohózati helyzeteit a rendezés általában hatásosan aknázza ki. A hatást merőben ellentétes színészi eszközök váltják ki: a színészek
egyfelől az éles stilizálás erejével élnek, másfelől a legteljesebb természetességgel reagálják le a legabszurdabb szituációkat.

Ennek megfelelően az egyes alakok a szerepstilizáció különböző szintjeit képviselik: Figaro és Susanne kettősei általában a reálszituációk keretein belül maradnak, a gróf és a grófnő gesztusai, megnyilvánulásai jóval stilizáltabbak, a kisebb epizódszerepek egészen elrajzoltak. S noha az egyes szerepek különböző lehetőségeket kínálnak, az előadás egyenetlenségeihez a színészi alakítások egyenetlenségei is hozzájárulnak. Az epizodisták általában kevésbé találják a kulcsot a figurákhoz: az alakítások vagy kevéssé ötletesen tapadnak a konvenciókhoz, vagy meglehetősen erőltetetten próbálnak eltérni azoktól. A kivételt Antal D. Csaba karakteresen mulatságos Cherubinja jelenti; a fiatal színész megmutatja, de idézőjelek közé is teszi az apród keszekusza érzelmeit, csetléseit, botlásait. A főszereplők közül Szabó Tibor fergetegesen, mégis mértéktartóan komédiázik, magabiztosan alkalmazva a bohózati hatáskeltés eszközeit. Barabás Árpád pedig remek tempóérzékkel, tökéletesen
alkalmazott hangsúly- és ütemváltásokkal teszi mulatságossá Figaro egyébként többnyire természetes gesztusokból épülő mondatait. E játékmódot követi Bálint Éva (Susanne) valamivel kevésbé természetes és lendületes, de alapjában korrekt alakítása, míg Bartha Boróka az optimálisnál kevesebb eszközzel, következésképpen egysíkúbban emeli el a grófnő alakját. Anger jól érzékeli azt is, hogy Figaro ötödik felvonásbeli monológja az eredeti hangsúlyokkal és kontextusban aligha hangozhat el; Barabás Árpád így azt, ami a monológból megmaradt, játékosan, reflektíven mondja el. Hiányérzetet ez nem szül, pontosabban nem ez szül: Anger Zsolt rendezése eléri azt, hogy a gyergyószentmiklósi előadást annak fogadjuk el, ami. Ha pedig még azt is elérné, hogy a nevetés folyamatos legyen, hogy ne akadozzon a ritmus, hogy a jó poénokat ne kövessék üresjáratok vagy kevéssé ízléses kiszólások, felhőtlenül örülhetnénk is az eredménynek.