„A színpadi alakoknak a költészet ruhájában kell megjelenniük, de úgy, hogy csontjukat és vérüket is látni lehessen” – szól a sokat idézett költői nyilatkozat. Radoslav Milenkovic, a rendező, jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy szolgálni tudja e szerzői elvárást.

Először is tervezett egy fekete padlójú szobát, kékesszürke falakkal, eltérő nagyságú ajtókeretekkel, s a magasban – hogy kilátni még lábujjhegyre állva se lehessen – négy-öt ablaknyílással. Balra lerakatott egy súlyos faládát, később behozatott egy tucat fekete thonett-széket, még később egy ebédlőasztalt. A temetésről hazajövő leányok valamelyike egy mozdulattal leeresztette a színpadot a közönségtől elválasztó, nagyszemű neccfüggönyt,
s rögvest átélhetővé vált a bezártság nyomorúsága. Sőt, a rugalmas függöny mögüli kileskelések egyre közelebb hozták a játszókat a nézőkhöz. Ez a tér szinte mindent képes teljesíteni, amit ez a dráma megkíván.

Nagy kérdés, hogy a vendégrendező készen kapta-e ezt a szereposztást, vagy első ihlettől vezéreltetve döntött úgy, ahogy döntött, s később már nem volt ereje változtatni. Mert a játék minden részletszépsége sem tudta elérni, hogy a szereposztási gondok ne érződjenek az egész előadás folyamán. Milenkovic kivételes érzékenységgel bánik színészeivel.Szépen fölépített, jelentős pillanatok épülnek ki az eleven térrel bíró produkcióban. Emlékezetes a fekete thonett-székek ide-oda helyezéséből és kipróbálgatásából születő majdnemtánc-betét. Koreográfus: Lavro-Gyenes Ildikó.

Egy-egy megszólalás, pl. Angustias (Jaskov Melinda) borzongató „Hány óra?”-belépője, egy-egy egymásba kapaszkodás a szelídebb lelkek, Magdalena (Jankovics Andrea) és Amelia (Crnkovity Gabriella f.h.) között, vagy a cselédek, Poncia (Ábrahám Irén) és a Szolgáló (Kokrehel Júlia f.h.) remek párosa, de még az álomkóros Lány (Raffai Ágnes f.h.) nyomasztó jelenléte is emlékezetes marad. Martirio nyomorék alakját erős szenvedéllyel hozza elénk az elrajzolt figurán is átütő szépségű Ferenc Ágota. Ahol nem remélhető kifejezőbb színészi játék, a rendező gondosan bemért játékokkal szövi be a csöndeket, így képes hullámzó
helyzetek összefogására, mindvégig fenntartva a feszültséget. Az előadás remek váltásai közül is kiemelkedik, amikor az eltűnt fényképet keresi hörögve Angustias, itt a csúcson végződő előző jelenetre is képes fortéban ráugrani a következő.

A Bernardát játszó Banka Lívia hihetetlen összefogottsággal próbálja meg teljesíteni a lehetetlent. Amikor az asztalnál ül, s időnként szól egyet, vagy amikor nem simogatja meg bocsánatot kérő leányát, akkor a legjobb. De alkatából olyan finomság és tanítónős szelídség sugárzik, ami legföljebb egy rossz természetű, de alapjában szeretetre méltó kicsi zsarnokot, egy lényegében áldozatnak termett asszonyt mutat. De az sajnos nem Bernarda.

Adela szerepében Táborosi Margarétát látjuk, aki olyan görögös drámai erővel lép színpadra, olyan sportosan kemény, s olyan szorított torokhangon beszél, hogy csodaszámba megy, amikor egy-egy pillanatra ellazul, s megjelenik benne a szerelmes nő lágysága. De táncjelenete alig hihető.

Sokat ártanak az előadásnak az előnytelen jelmezek, Janovics Erika munkái. A fekete bóbitás gyászi bejövetel súrolja a komikum határát, mint ahogy Prudencia (Elor Emina) kitömött spanyol viselete is karikaturisztikus, ámbár az ő figurája szinte a kabarék nyelvén szól akusztikusan is. Adela spagettipántos, esendő, zöld ruhája és lecsúszásra váró rózsaszín selyemkombinéja egy másik történetből tévedtek ide. Faragó Edit a ködös tudatú nagymama szerepében visszalop valamit az eredeti darab költészetéből. De a térdig érő hálóing sajnos nem takarja szép fiatalasszonylábait, s így nem csak lélekben, külsőben is a játék ifjú  szereplőjének tűnik, noha ez itt most nem lehet cél.

„A színpadi alakoknak a költészet ruhájában kell megjelenniük, de úgy, hogy csontjukat és vérüket is látni lehessen” – idéztük fentebb. A meztelenséget sokszor használják poétikus fogásként napjaink színházában. Adeláról hiába csúszik le a selyem. A rossz helyen, rossz időben, előkészítetlenül megjelenő ruhátlanság csupán kizökkent az élményből. A test – az test. Nem csont és vér.