Mindig is szívesen néztem a határon túliak budapesti vendégjátékait, de Kisvárdára – színházi ember lévén szinte szégyellem bevallani – valahogy nem jutottam el. Holott mondják, ezen a jelentős színházi seregszemlén, a míves előadások után éjszakába nyúló, valódi szakmai beszélgetések folynak, barátságok és ismeretségek szövődnek…

Az idén úgy döntöttem, hogy ha rövid időre is, de lemegyek a fesztiválra. Már a lemegyek kifejezés sem helyénvaló, mert ennek a találkozónak a helyszíne a maga módján a világ közepe, legalábbis a fesztivál ideje alatt.

A fogadtatás megnyerő. A vasútállomásra egy tűzoltóautót küldtek értünk (Kézdy György kiváló színművészünkkel utaztam, akit szintén a szakmai érdeklődés vezetett Kisvárdára). A tűzoltóautó egyébként azt jelzi, hogy ilyenkor a város apraja-nagyja segít, ahol csak tud. Figyelemre méltó a szervezettség és a vendéglátók kedvessége.

Már az első előadáson is szakmai ínyencséget élvezhettünk. Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnőjének marosvásárhelyi előadásában a sokoldalú színészek magas szintű mozgáskultúrával és a szerzőhöz méltó iróniával tették átélhetővé ezt a filozofikus darabot. Nagy örömmel néztem a kolozsváriak Hanoch Levin-előadását is, a Jákobi és Lájdentált. A szerző egyébként szívügyem – két darabját is rendeztem. Ezúttal olyan remek színészek vitték sikerre a barátságról, a szerelemről, a párkapcsolatról szóló keserű-vidám történetet, mint a fanyar Panek Kati és az elesettségében szeretetre méltó Bíró József. A zenei betét, amelyben Bogdán Zsolt monológ közben zongorázott (vagy zenélés közben monologizált?), egyenesen revelatív volt.

Két hosszú előadás után sem éreztem fáradtságot, így éjjel 11-kor beültem a Gőzben nagyváradi előadására.

És jelentem: a kellemes éjszakában visszatérve a sátrakhoz, éjjel kettőkor valóban összegyűlnek színészek, rendezők, zsűritagok, és beszélgetnek, beszélgetnek…