Az írónő, Charlotte Keatley Manchester és Leeds drámakurzusain iskolázódva, 25 éves korában vetette papírra – három hét alatt – e művet. Aztán, mint mondják, még három évig csiszolgatta. Azóta gyorsabb módszerre váltott, darabjait játsszák, s népszerű szappanoperák alkotója, leginkább a televíziók számára dolgozik. Ezt a darabját 1988-ban adták ki, s a szigetországi művészeti iskolák emelt szintű drámavizsgáinak ajánlott szövegeként szerepelt éveken át. 1996-ban láttam belőle egy acsargó kamaszindulattal létrehozott sűrítményt egy dél-londoni iskolában. A magyar változat Harkányi András munkája. A művet 22 nyelvre fordították le.

A cím egy gyerekdalból származik. A Lévay Adina által rendezett előadás tétovázik egy kicsit, hogy ezt mennyiben tudatosítsa a nézőkben, többször fölhangzik az „Elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte” kezdetű játékdal, de előkerül a „Miből vannak a kisfiúk, békából, csigából” kezdetű nursery rhyme is. A dalok sávot nyitnak az előadásban, létezik egy misztikus mező a játékban, melyben a későbbi hősök, mint kis vészporontyok, szadizmusukkal ismerkedő gyermekleánykák tervezik hozzátartozóik megrontását vudu-technikával. Kislányként kerül tehát elénk a játék négy szereplője, Doris, a törvényekben otthonos dédmama (Szvrcsek Anita), Margaret, az önmarcangoló, mazochista anya (Holocsy Krisztina), kit nagyanyává tesz képzőművészeti ambícióinak élő leánya, Jackie (Germán Zille), megszülvén és ráhagyván leányát, Rosie-t (Szoták Andrea). Rosie mint Margaret édes lánya, vagyis mint Jackie testvére nevelődik föl, míg kiderül minden, épp akkor, mikor Margaret elmegy a fénybe meghalni. A dédmama anyja is úgy esett meg valaha, bizony, a papa nem vette el őt. Családi minták adódnak tovább.

Iszonyú feladattal kell megküzdeniük a játékosoknak, már az első pillanatokban. E szép, harmincas éveikben járó nők kissé megmerevített nyaka, megemelt hangja ellenére az a bizonyos megcélzott, tágszemű gyerekség sajnos nem jön be. Sem az elején, sem később. Van pedig itt minden. Gyűlő nyálú titkos játékok, esti kakaó és háborús háttérzajok, hortenziák a fehér zongorán, s mindez valami galambkék semmiben, ahol Magritte felhői lógnak táblaképes idézetképp a háttérben, egy hosszú kötelű hinta mögé fölsorakozva. A talajt talán az idő homokja adja, kissé megtorlódva az almásderes zongora lábai körül. A földön emlékezésre okot adó hajdani ruhadarabok és titkos levelek landolnak, míg a virtuális térben elképzelve, kint valahol, láthatatlan férfiak dekkolnak parkoló autók kormányainál és keringenek az angol űrben, angol házasságuk angol esélyein merengve. Gadus Erika díszleteit és ruháit nem először, hanem hosszú évek óta nézem csettintő elragadtatással. Ha lenne darab, irtó jól el lehetne játszani ebben a térben is. De bizony itt álköltészet van, s egy szenvelgő sztori a ridegtartásra kárhoztatott, önmaguknak és mindenkinek hazudó, pengeszájú, görcsös asszonyokról, emlékkönyvek rigmusainak szintjén elmesélve.

A szúrós szagú boldogtalanság ismétlődő körökben támad. A történetmesélés időkalickái egymásba tolódnak, megpördülnek. Az eltévedt lelkek őrült intenzitással gonoszkodnak, gyakorolják a mártírlétet, az áldozathozatalt, az önsajnálatot. E nehezen szerethető szerencsétlenek időnként körbeforgó elragadtatással jelzik, hogy vágynának ők is, de hát az élet... mindenesetre addig is odavágnak valami kellemetlent az épp jelenlevőnek. Az előadás mindezt lassított filmben adja. De megértem, hogy meg lehet kívánni e szörnyetegek eljátszását és bemutatását. Bosszú is van a világon.

Időnként erős színészi pillanatok születnek. Holocsy Krisztina anyafigurája megrendítő fájdalmakról, igaz emberismeretről árulkodik, Szoták Andrea ifjúi kegyetlensége a szerencsétlen szöveg ellenére is hitelesnek tűnik. Szvrcsek Anita öregasszony alakítása szép erényeket is mutat. Germán Zille Jackie-je nem problémátlan, de korrekt munkára valló alakítás.

Így aztán ebből a nagyon vékony szövegből időnként mégis jelenet lesz, s tagadhatatlan, hogy jobb pillanatokban megidéződik – mint nyalogatott, sós seb – a gyerekkor.