Kisvárdai Lapok

2007. június 26.

A tizenegyedik röhögés

Zalán Tibor nem szereti a hõseit

A versenyprogramban szerepelt Zalán Tibor Katonák, katonák címû darabja Pinczés István rendezésében. Az elõadáson a nézõtéren ülõk közül talán a szerzõ mutatta a legnagyobb lelkesedést.

– Végig nagyon jól szórakoztál. Úgy reagáltál, mintha életedben elõször láttad volna az elõadást. Mindig ilyen feltétel nélkül élvezed a darabjaid színpadi változatát?

– Amikor írom, ugyanúgy végigröhögöm, végigszûkölöm és végignyafogom a darabot, ahogyan a hõseim teszik, és bár tudom, mi következik, ha jól elõhozzák, robban bennem. Szeretek színházban nagyokat röhögni és nagyokat borzongani.

– De úgy röhögtél, mintha most hallanád elõször a szöveget.

– Ez a színészeknek, a színészi játéknak szólt. Ha megnézel egy Fernandel-filmet százszor, századszorra is röhögsz rajta.

– De azt nem te írtad.

– Annak ellenére, hogy megírtam a Katonák, katonákat, nekem is idegen anyag.

– Ezek szerint mint „élõ író” szabad kezet adtál a rendezõnek és a színészeknek?

– Kénytelen voltam teljesen szabad kezet adni Pinczésnek, mert csak a fõpróba napján értem oda. Igaz, hogy a változtatásokon együtt dolgoztunk, de hogy miként szólal meg egy mondat, hogyan alakul ki egy szituáció, nem tudtam elképzelni. A színészeket is csak arcról ismertem. Nagyon meg voltam elégedve az akkori játékukkal. Most úgy éreztem, hogy feszültebbek, halványabbak. A délutáni közönség hideg volt számomra. Mondtad, hogy sokat röhögtem. A közönség pedig keveset. Lehet, hogy igaz az a mondás, hogy a zsûris közönség mindig feszült. Ilyenkor az emberek várják a vezérürük megnyilvánulásait. Meggyõzõdésem, ha nem ül benn egy kritikus sem, több lett volna a nevetés. És ha a ma délutáni elõadáson az elsõ tíz nevetés nem marad el, mert csak a tizenegyedik jött be, akkor a színészek sokkal felszabadultabban játszanak, sokkal dinamikusabbak és lendületesebbek lettek volna.

– Most jól ráfogtad az egészet a kritikusokra.

– Én csak azt mondtam, hogy a szakmai közönség mindig hidegebb.

– A darabról egyébként az jutott eszembe: öncélú perverzió. És az, hogy nem akarok ebben részt venni.

– Nagyon jó ezt hallani. Miért akarnál részt venni egy ilyen brutális szarságban?

– Felmerült bennem, hogy kell-e egy ilyen darab?

– Ezt a darabot konkrétan azért írtam meg, mert háború volt délen, és átlövöldöztek a határon. Két lányom van, és azon nyugtalankodtam, mi történik akkor, ha átterjed Magyarországra. Hogy én mint családfõ, meg tudnám-e védeni a gyerekeimet és hogyan viselkednék. Nem volt ebben pervezió, épp ellenkezõleg. Még vissza is fogtam magam.

– Hahaha.

– A fõhõsöm egy nagydarab ember, akinek van fegyvere és mégis kénytelen eltûrni, hogy a feleségével háljon egy kis mitugrász szarházi, és a lányát is majdnem megerõszakolják, szétrombolják az egész világát, de igazából fizikailag nem terrorizálják. Azért hentergettem meg a hõsei-met a borzalmakban, hogy végre elõhúzza valamelyikük a kést. Az én belsõ világomban, akármeddig hergeltem magam, még akár az öncélú perverzióig is – ha elfogadom a kategóriádat, ami egyébként nagyon jól hangzik –, akkor se került elõ a kés. Nagyon szomorúan tettem le a tollat a végén, hogy nincs megoldás, nem vagyunk hõsök, csak addig, amíg nézzük a Die Hard negyedik részét, és azt mondjuk: „én is leütném”. Ennek a darabnak nincs egyetlen olyan szereplõje sem, amelyikkel azonosulni tudnék, de nincsenek antihõseim se.

– Tehát „nem veszel részt benne” és csupán külsõ szemlélõ maradsz?

– Nekem életemben nem volt olyan szereplõm, akivel azonosultam. Nem tudtam szeretni, és nem tudtam elérni írás közben, hogy megjobbítsam õket. Úgy látszik, engem csak az a világ érdekel, amiben pusztulás és kilátástalanság van. Nem akarok olyan lenni, mint bármelyikük, de ha összegyúrjuk õket egy gombóccá, az a gombóc bennem van.

Szepesi Krisztina