|
2007. június 28.
Tyúkhúsleves fekete retekkel
Fülöp Zoltán a Hegedûs a háztetõn aktualitásáról
– A darab otthon is ilyen
sikerrel ment?
– Ez a 2006/2007-es évad
sikerelõadása, és
bárhova elmentünk,
teltházzal játszottuk a
tájolásban is.
– Van
aktualitása ma ennek a
darabnak?
– Nagyon is. A nagy nemzetek
világszerte arra törekednek,
hogy a kis nemzeteket magukba
olvasszák, hogy ne menjünk
messzebbre: kies hazámban. A
székelyeket nem szerették
blokkban a románok, úgyhogy
igyekezték õket tûzzel-vassal
beolvasztani. Falvakat romboltak
le, elengedték az embereket az
országból, ha nincsenek ott, az is jobb.
Persze nem sikerült ez nekik,
remélem, nem is fog. Négy éve
fontolgatjuk, hogy megcsináljuk a Hegedûs a háztetõnt, és most megérett rá az
idõ.
– Foglalkoztak
azzal az
elõkészületeknél, hogy
mi van most az erdélyi magyar
zsidósággal?
– Nem igazán
foglalkoztunk azzal, hogy a szereplõk
zsidók. Arra fektettük a
hangsúlyt, hogy a mai Ukrajnában –
ahol a történet játszódik
– mi lesz a sorsa egy kis népnek. Mindegy, hogy
ez magyar, zsidó, tót, a baj közös:
nem tudják elviselni egymást. A
másik kultúrát. Nem a
politikai vonalon indultunk el,
inkább a kis nép lelkületét,
vágyait emeltük ki.
– A vége
azonban egészen keserves volt: ahogy
mindenki kiment, a színpadon csak a
holmik maradtak.
– Azért
döntöttünk emellett, hogy a
nézõk ne feledjék: még
fenyeget ez a veszély. A hollywoodi
gömbölyûséget nem
csináltuk meg. Eredetileg ugyanis nem
így ér véget a darab, hanem
egyéni sikerekkel,
Chicagóban,
Lengyelországban. De a mi
verziónkban Tevjéék nem
próbálnak meg máshol
boldogulni – ebben már az
olvasópróbán
megegyeztünk. A szerzõdés
szerint nem volt rá jogunk, a
Jogvédõ Hivatal
képviselõje mégis
jóváhagyta.
– Az
elõadásnak vajon hány
nézõje tudta, hogy a
kezdéskor miért tíz kalapot
lógattak be?
–
Csíkszeredában nincsenek
zsidók és a kultúrájuk sem
közismert. Kellett is nyomoznunk, hogy mi
kell és hány ember egy zsidó
szertartáshoz – forgattuk a
Bibliát és a katolikus pap is
segített.
– Elõ
lehetne adni Erdélyben egy
hasonló darabot, amelyik
cigányokról szól?
– Persze, ez most divat is.
Annyi hegedût, mondjuk, nem
lehetne venni, ahányan vannak. A
lapátot pedig nem szereti ez a nép,
zömében nomád a mai napig.
– A
csíki cigányok magyar
nyelvûek?
– Igen, sõt székely
nyelvûek. Rendkívül
flexibilis nép, és ebben
hasonlítanak a zsidókhoz,
akiknek szintén muszáj volt
alkalmazkodniuk a
környezethez. Átvettek és
átadtak szokásokat. Én
például a mai napig fekete
retekkel eszem a tyúkhúslevest, mint
ahogy annak idején megtanultam a
zsidó barátaimtól
Marosvásárhelyen. Nem
értettem, hogyan
történhetett meg a Holocaust.
Ezért sok mindent olvastam róluk,
és hamar kiderült, hogy az
üldöztetésük nem a
huszadik században
kezdõdött, hanem sokkal
régebben, és nagy vonalakban –
azóta is – folyamatos. Ennek a
népnek okosabbnak, ügyesebbnek
kellett lennie a többségnél, hogy
túléljen mindent, és ez a
többséget frusztrálta. De én
a mai napig nem értem ezt a nagy
ellenszenvet, ami még mindig megvan –
pláne Magyarországon.
Romániában
lényegében nincs magyar
zsidóság, csak Bukarestben
élnek, de õk románok vagy
elrománosodottak. Most is
kirekesztik õket, csak sokkal
burkoltabb formában, és
ijesztõ ezt látni.
– Nem
gondolja, hogy a fiatalabb
generáció toleránsabb?
– De,
egyértelmûen. Látom a
fiamat, aki Temesváron járt
egyetemre, és több román
barátja volt, mint magyar. Nem
nemzetiség alapján
ismerkednek, barátkoznak.
– A
román vagy a magyar
színjátszásra van nagyobb
rálátása?
– Csíkban a 48 ezer
emberbõl nyolcezer román, oda nem
jön román elõadás, de
tévében sok mindent látunk. A
magyar színházzal
hasonlóan vagyunk, arra nincs
lehetõségünk, hogy
elõadásokat nézzünk.
– Lát
különbséget az elsõ és a
mostani kisvárdai fesztivál
között?
– Kilencvenben tudtunk
elõször jönni, akkor sokkal
kevesebb társulat volt, de nagyobb
eufória, hogy egyáltalán
eljöhettünk, végig
maradtunk, megnéztük egymást.
Tudom, hogy ma már akkora a
fesztivál, hogy ezt a terhet nem tudná
magára venni, de ettõl lett más. A
hangulata csitult, a nívója
emelkedett: több elõadás, több
szemlélet, van kritika is – bár ez
olyan mint a diótorta: én szeretem,
más meg nem. Persze mindenki hajszoltabb,
mint húsz éve. Egyre többre
becsülök egy délutánt, amikor a
barátaimmal szalonnát
sütünk és beszélgetünk,
amíg jólesik.
Proics Lilla
|
9. évfolyam 7. szám
2007. június 27. Tartalom
Stílusgyakorlat
N. A. Nyekraszov: Unalmas õszi este – Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház
További számok
10. évfolyam (2008)
9. évfolyam (2007)
|
|