Kisvárdai Lapok

2007. június 28.

Tyúkhúsleves fekete retekkel

Fülöp Zoltán a Hegedûs a háztetõn aktualitásáról

– A darab otthon is ilyen sikerrel ment?

– Ez a 2006/2007-es évad sikerelõadása, és bárhova elmentünk, teltházzal játszottuk a tájolásban is.

– Van aktualitása ma ennek a darabnak?

– Nagyon is. A nagy nemzetek világszerte arra törekednek, hogy a kis nemzeteket magukba olvasszák, hogy ne menjünk messzebbre: kies hazámban. A székelyeket nem szerették blokkban a románok, úgyhogy igyekezték õket tûzzel-vassal beolvasztani. Falvakat romboltak le, elengedték az embereket az országból, ha nincsenek ott, az is jobb. Persze nem sikerült ez nekik, remélem, nem is fog. Négy éve fontolgatjuk, hogy megcsináljuk a Hegedûs a háztetõnt, és most megérett rá az idõ.

– Foglalkoztak azzal az elõkészületeknél, hogy mi van most az erdélyi magyar zsidósággal?

– Nem igazán foglalkoztunk azzal, hogy a szereplõk zsidók. Arra fektettük a hangsúlyt, hogy a mai Ukrajnában – ahol a történet játszódik – mi lesz a sorsa egy kis népnek. Mindegy, hogy ez magyar, zsidó, tót, a baj közös: nem tudják elviselni egymást. A másik kultúrát. Nem a politikai vonalon indultunk el, inkább a kis nép lelkületét, vágyait emeltük ki.

– A vége azonban egészen keserves volt: ahogy mindenki kiment, a színpadon csak a holmik maradtak.

– Azért döntöttünk emellett, hogy a nézõk ne feledjék: még fenyeget ez a veszély. A hollywoodi gömbölyûséget nem csináltuk meg. Eredetileg ugyanis nem így ér véget a darab, hanem egyéni sikerekkel, Chicagóban, Lengyelországban. De a mi verziónkban Tevjéék nem próbálnak meg máshol boldogulni – ebben már az olvasópróbán megegyeztünk. A szerzõdés szerint nem volt rá jogunk, a Jogvédõ Hivatal képviselõje mégis jóváhagyta.

– Az elõadásnak vajon hány nézõje tudta, hogy a kezdéskor miért tíz kalapot lógattak be?

– Csíkszeredában nincsenek zsidók és a kultúrájuk sem közismert. Kellett is nyomoznunk, hogy mi kell és hány ember egy zsidó szertartáshoz – forgattuk a Bibliát és a katolikus pap is segített.

– Elõ lehetne adni Erdélyben egy hasonló darabot, amelyik cigányokról szól?

– Persze, ez most divat is. Annyi hegedût, mondjuk, nem lehetne venni, ahányan vannak. A lapátot pedig nem szereti ez a nép, zömében nomád a mai napig.

– A csíki cigányok magyar nyelvûek?

– Igen, sõt székely nyelvûek. Rendkívül flexibilis nép, és ebben hasonlítanak a zsidókhoz, akiknek szintén muszáj volt alkalmazkodniuk a környezethez. Átvettek és átadtak szokásokat. Én például a mai napig fekete retekkel eszem a tyúkhúslevest, mint ahogy annak idején megtanultam a zsidó barátaimtól Marosvásárhelyen. Nem értettem, hogyan történhetett meg a Holocaust. Ezért sok mindent olvastam róluk, és hamar kiderült, hogy az üldöztetésük nem a huszadik században kezdõdött, hanem sokkal régebben, és nagy vonalakban – azóta is – folyamatos. Ennek a népnek okosabbnak, ügyesebbnek kellett lennie a többségnél, hogy túléljen mindent, és ez a többséget frusztrálta. De én a mai napig nem értem ezt a nagy ellenszenvet, ami még mindig megvan – pláne Magyarországon. Romániában lényegében nincs magyar zsidóság, csak Bukarestben élnek, de õk románok vagy elrománosodottak. Most is kirekesztik õket, csak sokkal burkoltabb formában, és ijesztõ ezt látni.

– Nem gondolja, hogy a fiatalabb generáció toleránsabb?

– De, egyértelmûen. Látom a fiamat, aki Temesváron járt egyetemre, és több román barátja volt, mint magyar. Nem nemzetiség alapján ismerkednek, barátkoznak.

– A román vagy a magyar színjátszásra van nagyobb rálátása?

– Csíkban a 48 ezer emberbõl nyolcezer román, oda nem jön román elõadás, de tévében sok mindent látunk. A magyar színházzal hasonlóan vagyunk, arra nincs lehetõségünk, hogy elõadásokat nézzünk.

– Lát különbséget az elsõ és a mostani kisvárdai fesztivál között?

– Kilencvenben tudtunk elõször jönni, akkor sokkal kevesebb társulat volt, de nagyobb eufória, hogy egyáltalán eljöhettünk, végig maradtunk, megnéztük egymást. Tudom, hogy ma már akkora a fesztivál, hogy ezt a terhet nem tudná magára venni, de ettõl lett más. A hangulata csitult, a nívója emelkedett: több elõadás, több szemlélet, van kritika is – bár ez olyan mint a diótorta: én szeretem, más meg nem. Persze mindenki hajszoltabb, mint húsz éve. Egyre többre becsülök egy délutánt, amikor a barátaimmal szalonnát sütünk és beszélgetünk, amíg jólesik.

Proics Lilla