Napi műsor
18:00 Ünnepélyes megnyitó - Művészetek Háza
18:30 Liliomfi (Beregszászi szinház) Művészetek Háza
21:00 Kicsik és polgárok (Szabadkai Népszínház) Rákóczi terem

2008. június 23.
A tökéletes gömb
Fodor Tamás vissza-visszatér Kisvárdára

– Szakaszoljuk a kapcsolatát a húszéves kisvárdai fesztivállal!

– 1992-ben jártam itt először, akkor mint rendszerváltó politikus. Magam vetettem fel a parlament kulturális bizottság alelnökeként, hogy meg kellene itt jelennünk, és aztán én képviseltem az országgyűlést. Jöttem öltönyben, s kétségbeejtően feleslegesnek és haszontalannak éreztem magamat. Úgy tűnt, hogy ez egy protokolláris esemény – hatalmi meg hazafias ügy: nyúljunk a határon túliak hóna alá! –, inkább politikai jelentősége van, mint szakmai. Ezért is ért aztán valóságos sokként, amikor tíz évvel később, a 2002-es fesztiválon zsűritagként szembesültem azzal, hogy a határon túl jobb színházat csinálnak, mint nálunk. Elszégyelltem magam. Bizarrnak találtam, hogy a határon túliak Magyarországról importáltak rendezőket, miközben akkor már rég nekünk kellett volna tanulnunk tőlük.

– Miben látja ennek okát?

– A határhelyzet szellemileg és művészileg is izgalmas. Ott működnek ezek a színházak, ahol a különböző kultúrák egybefolynak. Táplálkozhatnak abból a kultúrából is, amelyiknek a földjén teremnek, és sok mindent felszívnak magukba a magyarországi művészetekből is – jellemző módon nem annyira a hazai színházból, mint inkább a magyar irodalomból és a filmből. Mostanában Tolnai Ottót olvastam, és világosságot gyújtott a fejemben. Neki van igaza: létezik Vajdaság és Délvidék, nem mint valami határon kívül rekedt, darabka Magyarország, hanem mint külön entitás. Ugyanez Erdélyről is elmondható. Én a magyar kultúrát ma provinciálisabbnak érzem, mint a vajdaságit vagy az erdélyit. Látnivaló, hogy ott, ahol jobban megszenvedik mindazt, ami a világban van, nyitottabbak is a világra.

– Hogyan fejeződik ki ez a színházban?

– Eszembe jut, amit Szorcsik Kriszta mesélt a Cselédek-bemutatójukról. A színházépület hasznavehetetlen volt, egy zárt udvaron próbáltak, néha földre vetették magukat, amikor bombázók húztak el felettük. Fegyveresek törtek rájuk, de visszarettentek az üvöltéstől, hogy mars ki, próba van! Lehet, ezek az élmények mind kellettek ahhoz, hogy ilyen érzékenyek legyenek, és ne fogadjanak be akármit. A vajdasági színészek – ha jó rendezőjük van és jól dolgoznak – elementárisak. Rám lenyűgöző hatással voltak a Mezei Kinga rendezte előadások. Testi színháznak nevezem ezt – nyilvánvalóan benne van a „francia kapcsolat”, Josef Nadj Jel színházának hatása is –, ahol zsigerek válaszolnak a zsigerek küldte ingerekre. Nem átéléssel operálnak a színészek, hanem megélnek valamit, együtt a közönséggel. Pár órányi közös életet teremtenek. Amikor két, végignézett kisvárdai fesztivál után Újvidékre mentem Csehov Platonovját rendezni, bámulattal figyeltem őket. Nem interpretáló színészként működnek, hanem sajátos pszichoszínház résztvevői. A színésznők rivalizálnak, összeütköznek, és a konfliktusaikat termékenyen beleépítik az előadásba. Mint a kavicsok, úgy csiszolódnak egymáson. Vagy mint ahogy a gömb születik. Állítólag a tökéletes gömb úgy áll elő, hogy sok kockát sokáig rázogatnak, míg végül lekerekednek. A próbák alatt Balázs Áron az öt partnernője között nagyjából mindent megélt, ami Platonovval megtörténik a darabban. Felejthetetlen számomra, ahogy Szorcsik Kriszta és Mezei Kinga szinte folyamatos kontakttáncot jártak egymással. Sorolhatnék még különbségeket: például azt, ahogy a Via Itáliában Balázs Áron szerbül beszélő szereplőt alakított. Nálunk, ha egy produkcióban megjelenik a nyelvi másság, az vagy karikaturisztikus, vagy affektált. Ott meg maga a multikulturális lét. De éppígy érdekesek és sajátosak az erdélyi magyar színház jegyei. Azok is markánsan rendezői alapon működnek – végigvezethető a Harag-Taub-Tompa-Bocsárdi- Barabás Olga „vérvonal” –, és sűrű energiákat működtetnek. A színészek mintha áldozati szertartást végeznének: szinte lemondanak a privát identitásukról a szerep megformálásakor. Bíró, Bogdán, Pálffy vagy Váta – maximálisan odaadják a saját, erős egyéniségüket, úgy oldva fel azt a szerepben, hogy észre sem vesszük, milyen az ő privátságuk. Nagy felelősséggel, szinte metafizikai jelentőséggel játszanak. Aki nézi, érzi, hogy nem babra megy a játék.

– Az utóbbi néhány évben bábosoknak tartott workshopot Kisvárdán.

– Nem elég hasznosan és eredményesen. Most viszont elhozzuk a legújabb előadásunkat, A rettentő görög vitéz címűt. Ha a mondandómmal nem sikerült eljutnom a színészekhez, akkor mutatni szeretném. Nagypál Gábor – egykori újvidéki színész – játssza a főszerepet. Eddig még nem mertem mondani neki, hogy nagyon jó benne.

Stuber Andrea

10. évfolyam 1. szám
2008. június 19.
Tartalom
Születésnap után, „keresztelő” előtt
A XX. fesztiválra – ha új színházzal nem is, de – több újítással szolgálnak a szervezők
A szakmai zsűrik tagjai
Idén külön díjaznak prózai és zenés teljesítményt
Visszapillantó tükörben két évtized
Pribula László örül és olykor bosszankodik
Csak tíz nap
A sörsátrak fejlődéstörténete
A tökéletes gömb
Fodor Tamás vissza-visszatér Kisvárdára
Színházi romantika
Szabadkaiak az Ifjúság csipkegyárból
További számok
10. évfolyam (2008)
9. évfolyam (2007)
Impresszum Támogatók Archívum