2008. június 23.
–
Szakaszoljuk a kapcsolatát a húszéves kisvárdai fesztivállal!
–
1992-ben jártam itt először, akkor mint rendszerváltó politikus. Magam vetettem
fel a parlament kulturális bizottság alelnökeként, hogy meg kellene itt
jelennünk, és aztán én képviseltem az országgyűlést. Jöttem öltönyben, s
kétségbeejtően feleslegesnek és haszontalannak éreztem magamat. Úgy tűnt, hogy
ez egy protokolláris esemény – hatalmi meg hazafias ügy: nyúljunk a határon
túliak hóna alá! –, inkább politikai jelentősége van, mint szakmai. Ezért is
ért aztán valóságos sokként, amikor tíz évvel később, a 2002-es fesztiválon zsűritagként
szembesültem azzal, hogy a határon túl jobb színházat csinálnak, mint nálunk.
Elszégyelltem magam. Bizarrnak találtam, hogy a határon túliak Magyarországról importáltak
rendezőket, miközben akkor már rég nekünk kellett volna tanulnunk tőlük.
–
Miben látja ennek okát?
– A
határhelyzet szellemileg és művészileg is izgalmas. Ott működnek ezek a színházak,
ahol a különböző kultúrák egybefolynak. Táplálkozhatnak abból a kultúrából is,
amelyiknek a földjén teremnek, és sok mindent felszívnak magukba a
magyarországi művészetekből is – jellemző módon nem annyira a hazai színházból,
mint inkább a magyar irodalomból és a filmből. Mostanában Tolnai Ottót
olvastam, és világosságot gyújtott a fejemben. Neki van igaza: létezik Vajdaság
és Délvidék, nem mint valami határon kívül rekedt, darabka Magyarország, hanem
mint külön entitás. Ugyanez Erdélyről is elmondható. Én a magyar kultúrát ma
provinciálisabbnak érzem, mint a vajdaságit vagy az erdélyit. Látnivaló, hogy ott,
ahol jobban megszenvedik mindazt, ami a világban van, nyitottabbak is a
világra.
–
Hogyan fejeződik ki ez a színházban?
–
Eszembe jut, amit Szorcsik Kriszta mesélt a Cselédek-bemutatójukról.
A színházépület hasznavehetetlen volt, egy zárt udvaron próbáltak, néha földre
vetették magukat, amikor bombázók húztak el felettük. Fegyveresek törtek rájuk,
de visszarettentek az üvöltéstől, hogy mars ki, próba van! Lehet, ezek az
élmények mind kellettek ahhoz, hogy ilyen érzékenyek legyenek, és ne fogadjanak
be akármit. A vajdasági színészek – ha jó rendezőjük van és jól dolgoznak –
elementárisak. Rám lenyűgöző hatással voltak a Mezei Kinga rendezte előadások.
Testi színháznak nevezem ezt – nyilvánvalóan benne van a „francia kapcsolat”, Josef
Nadj Jel színházának hatása is –, ahol zsigerek válaszolnak a zsigerek küldte
ingerekre. Nem átéléssel operálnak a színészek, hanem megélnek valamit, együtt
a közönséggel. Pár órányi közös életet teremtenek. Amikor két, végignézett
kisvárdai fesztivál után Újvidékre mentem Csehov Platonovját rendezni,
bámulattal figyeltem őket. Nem interpretáló színészként működnek, hanem sajátos
pszichoszínház résztvevői. A színésznők rivalizálnak, összeütköznek, és a konfliktusaikat
termékenyen beleépítik az előadásba. Mint a kavicsok, úgy csiszolódnak
egymáson. Vagy mint ahogy a gömb születik. Állítólag a tökéletes gömb úgy áll
elő, hogy sok kockát sokáig rázogatnak, míg végül lekerekednek. A próbák alatt Balázs
Áron az öt partnernője között nagyjából
mindent megélt, ami Platonovval megtörténik a darabban. Felejthetetlen
számomra, ahogy Szorcsik Kriszta és Mezei Kinga szinte folyamatos kontakttáncot
jártak egymással. Sorolhatnék még különbségeket: például azt, ahogy a Via
Itáliában Balázs Áron szerbül beszélő szereplőt alakított. Nálunk, ha egy
produkcióban megjelenik a nyelvi másság, az vagy karikaturisztikus, vagy
affektált. Ott meg maga a multikulturális lét. De éppígy érdekesek és sajátosak
az erdélyi magyar színház jegyei. Azok is markánsan rendezői alapon működnek –
végigvezethető a Harag-Taub-Tompa-Bocsárdi- Barabás Olga „vérvonal” –, és sűrű
energiákat működtetnek. A színészek mintha áldozati szertartást végeznének:
szinte lemondanak a privát identitásukról a szerep megformálásakor. Bíró,
Bogdán, Pálffy vagy Váta – maximálisan odaadják a saját, erős egyéniségüket,
úgy oldva fel azt a szerepben, hogy észre sem vesszük, milyen az ő privátságuk.
Nagy felelősséggel, szinte metafizikai jelentőséggel játszanak. Aki nézi, érzi,
hogy nem babra megy a játék.
–
Az utóbbi néhány évben bábosoknak tartott workshopot Kisvárdán.
– Nem
elég hasznosan és eredményesen. Most viszont elhozzuk a legújabb előadásunkat, A
rettentő görög vitéz címűt. Ha a mondandómmal nem sikerült eljutnom a színészekhez,
akkor mutatni szeretném. Nagypál Gábor – egykori újvidéki színész – játssza a
főszerepet. Eddig még nem mertem mondani neki, hogy nagyon jó benne.