|
Napi műsor
16:00 Tangó (Kosztolányi Színház Szabadka) Rákóczi-stúdióterem-Versenyelőadás
18:30 Különös történet (Szatmári színház) Művészetek Háza - Versenyelőadás
21:30 Ketten a neten (Bigámia II.) (Marosvásárhelyi szinház) Várszínpad
|
2007. június 25.
Gyertyák között guillotine
Hamvai Kornél: Hóhérok hava – Újvidéki Színház
A szín közepén a
guillotine.
Mûködésére nem sokat kell
várni. Kosárban pottyan a fej.
Félelmetes látványt
mégsem nyújt; sajátos
fiókként hitvesi ágy
gördül ki belõle.
Szellemesen játékos ötlet
ez, olyan, melybõl sajnos
meglehetõsen kevés fordul
elõ az Újvidéki
Színház elõadásában.
Pedig Csík György
guillotine-t
körülölelõ, levegõs
és látványos díszlete
akár egy invenciózus, a
drámát eredeti
aspektusból
újragondoló
elõadásnak is teret adhatna.
Hamvai Kornél sok széttartó
szálból összesodort,
mozaikszerû
történetekbõl
felépített, meglehetõsen
egyenetlen (helyenként roppant
szellemes, másutt jóval
közhelyesebb) drámáját a
fõszereplõ személye és
a pikareszk történet
logikája tartja egybe. A mozaik
darabjait a nézõ lassan rakja
össze; ha eközben a szöveg
humora, az elõadás
játékötletei nem
sodorják magukkal s a
színészi erõ nem fogja meg,
könnyen kívül kerülhet a
történeten. A Hóhérok
hava nem
„önmûködõ
szöveg”, érvényes
színpadi formáját
alaposan ki kell találni. Ennek
hiányában könnyen
elõfordulhat, hogy egy szakmailag
kifogástalan, jó
színészeket
felvonultató elõadás is
meglehetõsen
érdektelenné válik.
László Sándor korrekt
rendezésébõl
leginkább az invenció
hiányzik. Azok az ötletek, melyek
friss iróniával, eleven, nem
konvencionális humorral
dúsíthatnák az
elõadás szövetét, esetleg
önálló formát
teremthetnének, mely élesebben
stilizálná,
idézõjelek közé
tenné a játékot. Sõt, a
rendezõ által kitalált
ötletek túl komolynak,
jelentõségteljesnek
tûnnek, miközben valóban
mély értelmet nem nyernek. Igaz ez
magára a más teátrális
formákat megidézõ
arcfestésre (pontosabban a
festetlen arcú Roch házaspár
és a többi festett arcú
szereplõ kontrasztjára), vagy a
sajátos mementóként
csaknem mindvégig színpadon
felejtett elsõ áldozatra. Nem
értelmetlenek ezek, a
kapcsolódó
asszociációs
lehetõségek is
világosak, ám sem
gördülékenyebbé, sem
szellemesebbé, sem
gazdagabbá nem teszik az
elõadást. Erõsítik viszont
a teret ellepõ gyertyák által
festett kép feleslegesen
nyomasztó hangulatát. Olyan
meghatározó ötlet, mely
ezzel kontrasztot képezne, nem
lelhetõ fel a játékban.
Korrektül lebonyolódik a
történet, változatos
epizódfigurák lépnek
elénk, melyeket részben
realisztikus eszközökkel,
részben élesen
karikírozottan
ábrázolnak a
színészek. Ám a
karikírozás eszközei
erõsen hasonlítanak
egymásra. Ahol a színészek
egyedibb, sajátosabb színeket
találnak (Giricz
Attila Sansonként, Ferenc Ágota
Napóleonként, Magyar Attila pedig
valamennyi
színrelépésekor) ott
rögtön megélénkül,
felpörög, elevenebbé
válik a játék. Másutt
viszont eggyé mosódnak a
figurák, a realisztikusan
ábrázolt részekben pedig
többnyire nem annyira
átütõ erejû a
színészi játék, hogy a
stilizáltabb, frivolabb
részekkel szemben valóban
drámai hatást biztosítson
ezeknek a jeleneteknek.
Rendezõi invenció
híján a fõszereplõ
kivételes alakítása
foghatná össze az
elõadást. Balázs Áron alkatilag nem a
történelem
forgatagába keveredett
kisember prototípusa.
Érezhetõen dolgoznia kell
ahhoz, hogy a szerepet magához
hajlítsa, s a munka eredménnyel
is jár: meggyõzõen
rajzolódik ki a
jóhiszemû, a maga saját
moráljához ragaszkodó, a
körülményeknek
kiszolgáltatott hóhér
alakja. De hiányzik az
alakításból a máskor
megszokott szuggesztivitás,
kivételes erõ, mely megszabná
az egész elõadás irányát
és dinamikáját,
váltásaival tagolná a
súlyosabb és könnyedebb
jeleneteket, és
meghatározná a többiek
játékát is. Balázs Áron
szerepformálása
ezúttal változó
intenzitású, s így nem
szervezõdhet oly módon és olyan
egyértelmûen Roch alakja
köré a játék, mint azt
talán várni lehetett volna.
További
lehetõség pedig nincs a szöveg
gazdagítására. Marad
így az erõs atmoszféra, mely
eltér a mû világától,
néhány dinamikusabb, de több
leülni látszó jelenet, s
pár felvillanyozó
színészi pillanat az
egységesen korrekt
alakítások között.
Szakmailag nem lebecsülendõ
az elõadás hozama, de ahhoz, hogy a
szöveg igazi
kvalitásairól
meggyõzzön, esetleg még fel nem
tárt rétegeit mutassa más
fénytörésben, kicsit
kevésnek tûnik.
Urbán Balázs
|
9. évfolyam 4. szám
2007. június 24. Tartalom
Amikor állandósul az ideiglenesség
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának évadáról
Uncili, smuncili
Zerkovitz Béla–Szilágyi László: Csókos asszony – Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata
További számok
10. évfolyam (2008)
9. évfolyam (2007)
|
|