Kisvárdai Lapok

2007. június 25.

Nagyon boldog vagyok, hogy utánam nyúltak

Karna Margit újra versenyben Kisvárdán

Karna Margit már életmûdíjat is kapott Kisvárdán, fellépései eseményszámba mennek. Most a Tangóban a nagymama szerepében láthattuk, de kedden még fellép a Képmutatók cselszövése érsekeként.

– A Nem fáj! címû produkcióban volt a nagy visszatérése. Elõtte tíz évig nem játszott…

– Addig nem kellettem a színházamnak. Ezt sajnálom. Én ott voltam.

– Egyszerre csak nyugdíjba küldték?

– Negyven év után mentem nyugdíjba. Nálunk a nõk harmincöt évig dolgoztak, én külön engedéllyel negyven esztendõt, mint a férfiak. Ehhez a színházi tanácsnak be kellett adni egy kérvényt.

– Amikor nem játszott, akkor azért elõadásokat megnézett?

– A férjemmel együtt bejártunk elõadásokat nézni. Amikor õ már nagybeteg lett, nem mentünk.

– Közben pedig fájt a szíve, hogy szeretne játszani?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az embernek nem fáj, ha nincs rá szükség. És most nagyon boldog vagyok, hogy utánam nyúltak.

– Ki hívta fel, hogy játsszon a Nem fáj!-ban?

– Kovács Frigyes igazgató.

– És mit mondott?

– Hogy „Maca néni, jön egy rendezõ, Ilan Eldad, játszanál-e az elõadásában?” Mondtam, nézd kisfiam, elhozod a rendezõ urat, és õ majd megnéz engem, azt már ne kívánjátok, hogy én menjek oda megmutatni magamat. Ilannal az elsõ pillanattól szimpatikusak voltunk egymásnak.

– Mi történt, amikor találkoztak? Kellett valamit csinálnia?

– Elég volt egymásra néznünk. Nem ismertem a rendezéseit, de rögtön megtetszett mint ember.

– Egy szörnyen kemény asszonyt játszott. Ön nem tûnik ilyennek.

– A nagyanyám – aki két háborút végigélt, és özvegy maradt, gyerekeket, köztük engem is nevelt, mert korán árva lettem –, õ volt ilyen. De én is tudok kemény lenni.

– Miben?

– Az elhatározásaimban, és akkor, amikor bántanak. Színházban pedig hogyne bántanák az embert.

– A Nem fáj!-ban játszott szerepéért megkapott minden díjat, amit csak lehet, Kisvárdán ugyanúgy, mint a pécsi színházi találkozón, és még Kritikus-díjat is kiérdemelt. Ott voltam, amikor a Kamrában átvette, láttam, hogy bizony, eltört a mécses.

– Amennyire kemény tudok lenni, annyira érzékeny vagyok, képes vagyok elsírni magam, és nem is tudom visszatartani. Igen gyorsan sírok, ha meglátok egy öregaszszonyt, gyereket, beteg állatot.

– Egész más figurát kell játszania a Tangóban, mint amilyet a Nem fáj!-ban alakított.

– A színész minden este tud mást csinálni. Ehhez nem kell olyan nagy átállás.

– Pedig most nekem akkor tetszett igazán, amikor Mrozek darabjában a szerepe szerint fel kellett feküdnie a ravatalra. Akkor összeszorult a gyomrom.

– Ha elõtte nincs az a felületes, léha nagyanya, akkor nincs ez a nagy váltás, amikor egyszerre csak õszintévé válik.

– Gondol a halálra?

– Természetesen. Nekem már alkonyom van, kell a halálra gondolnom. Még pár év, és ha megérem, nyolcvanéves leszek.

– Spiró György tragédiáját, a Csirkefejet valószínûleg ön miatt tûzték mûsorra.

– Lehet, hogy Kovács Frigyes ezzel ajándékozott engem meg.

– És annak az elõadásnak mégsem lett akkora sikere, mint a Nem fáj!-nak.

– Egy kicsit hûtlen lett a színház a darabhoz. Nem forszírozta eléggé, de lehet, hogy én nem játszottam elég jól. Voltak, akik azt mondták, hogy nincs mit szégyellnem. A Csirkefejben n agyon õszinte voltam, mert annak ellenére, hogy van gyerekem, én azért magányos vagyok, amióta a férjem meghalt. Nekem is volt kiscicám, mint a darabbéli öregasszonynak. Már nincs, mert meghalt, és nem merek újat venni. Ha túlél, akkor ne rugdossa senki idegen.

– A magány ellen mit lehet még tenni?

– Van egy kicsi színház, egy kicsi televízió, olvasok, keresztrejtvényt fejtek, kézimunkázom. Mást már igazán nem tudok tenni. És hát örülök, hogy a színészetet még bírom csinálni.

Bóta Gábor