Kisvárdai Lapok

2007. június 25.

Más hangsúlyok

Kézdy György, a szövegpárti színészvendég

„Másodszor vagyok Kisvárdán, elõször zsûritagként, most meghívottként” – mondja Kézdy György színész. Az elsõ alkalom 2003-ban volt, Fodor Tamással, Söptei Andreával, Schlanger Andrással és Urbán Balázzsal osztottak díjakat. Azóta a szervezõk minden évben rendre meghívják Kézdyt, de csak idén volt ideje eljönni. Úgy tervezi, marad a fesztivál végéig, megnézi az összes elõadást, persze most nem nyomasztja „a mindegyiket végig kell ülni”-kötelezettség.

Hallatlanul izgalmasnak tartja a színész a határon túli színházakat, csomó olyan dolgot tudnak ugyanis, amit a határon belüliek nem. Hogy mi ez a csomó dolog, arra annyit mond: máshova teszik a hangsúlyokat. Érdeklõdve nézi például a romániai színházakat. Más stílusban játszanak, mint nálunk. Õk inkább a formát helyezik elõtérbe, a mozgást, az ötleteket, a sziporkát, míg Kézdynek a legfontosabb a szöveg. A saját bõrén tapasztalta a román színház alkotói módszereit, hiszen Szolnokon többször rendezte Taub János. Nem ettek ugyan egymás tenyerébõl, de fantasztikus közös munkákra emlékszik. „Rengeteg konfliktusunk volt, ez fõleg abból fakadt, hogy én kérdezek. Az erdélyi színészek, úgy látom, nem kérdeznek, csinálják, amit mond a rendezõ. Ennek rengeteg pozitívuma van: nem megy el az idõ fölösleges vagy fölöslegesnek tûnõ vitákkal. Más iskola. Persze mondom ezt úgy, hogy nem ismerem pontosan, milyen körülmények között dolgoznak a színészek-rendezõk” – toldja hozzá. „Még nem volt rá mód, hogy beszélgessek velük errõl.”

Kézdy György a komáromiak elõadásán érezte elõször, hogy a próbákon nem kérdeztek a színészek. A Lukáts Andor rendezte Macskabajnál például azt nem értette, miért lóg fejjel lefelé egy színész tizenvalahány percig, amikor nem történik vele semmi. Idõnként odamegy hozzá a másik, és rácsap egy fejszével arra a fémkeretre, amelyen a fiú lóg. Erre bõven elég lett volna egy perc – állítja. A második felvonást azonban sokkal erõsebbnek érezte – telis-tele volt jobbnál jobb ötlettel. Ambivalens érzései támadtak a marosvásárhelyi Yvonne-nál is, majdnem elutasította az egészet, de ahogy telt az idõ, egyre inkább megkedvelte az elõadást.

„A színész úgy játsszon, hogy érezze, a közönségben történik valami” – ezt tartja igazán fontosnak Kézdy György. Valami hasonló miatt kedvelte például a marosvásárhelyiek elõadását, az Alvajáró románcot. Adott négy ember, aki elképesztõen kiszámítottan, kontrolláltan énekel, táncol, irigylésre méltó tempót produkál. Az asztal nem borulhat máshova, mint ahova elõre eltervezték, a nõ nem eshet másik pontra, mint amit kigondoltak neki. Mindeközben egy véres tragédia folyik, kicsit közhelyesen, édes istenem, ilyen az élet – legyint Kézdy, aki egyáltalán nem akart vitatkozni az elõadás után fanyalgókkal. Õrá hatott, és ez a fontos.

„Nagyon szeretem, ha jókat látok” – mondja, és ez alkalommal Bogdán Zsoltra utal a Jákobi és Lájdentálból. „Amikor odaült a zongorához, úgy játszott rajta, mint a kisisten. A darabról nem tudom, hogy micsoda, de ha látok egy ilyen alakítás-töredéket, az nagyszerû. Már csak a megfelelõ darab és rendezõ hiányzott” – folytatja, és nyomban hozzáfûzi: nem biztos, hogy igaza van, ez a saját véleménye.

Van néhány elõadás, amelyre „elõre spórol”: Telihay Péter rendezése ilyen. Nem tudja ugyan, milyen lesz, de várja a szabadkai Molière – Képmutatók cselszövése címû produkciót. Bocsárdiék sepsiszentgyörgyi színháza így vagy úgy mindig hatással van rá; az „úgy” azt jelenti: ismerõseivel, kollégáival sokat vitatkozik egy-egy részen. Bár még nem ismerik egymást, szívesen beszélgetne Bocsárdival is.

Szemere Katalin