Kisvárdai Lapok

2007. június 28.

A hideg hegyen túl

Barabás Árpád szerint valóságosabb, amit mozgással mond el

– Tudod, hol állsz, a magyar táncosok és színészek közt intenzitásban, figyelemben, könnyedségben?

– Egyrészt nem tudom, másrészt megpróbálom a dolgokat saját magam felõl megközelíteni, ráadásul mindez, amit mondtál, szerintem bennem van, nem pedig csinálom. Kiskoromtól fogva ilyen vagyok.

– Milyen mozgásformákkal találkoztál?

– Sokáig versenyszerûen sífutottam, Gyergyóban van hegy is meg hó is. Aztán fociztam, tornáztam, és akrobatikát tanultam – ezt már Kolozsváron, a fõiskolán, ahol a vívást is megkedveltem. A fõiskola után 2001-ben a Figurához szerzõdtem, és ott András Lóránttal egy stúdió-elõadásban pantomimet vittünk színre a Godot-ra várva címû színdarabból. Ezután Uray Péterrel dolgoztunk, aki két elõadásban – a Malomban és a Szaggatóban – rendezett minket és workshopokat is tartott nekünk. Ha nem kell, nem használok nagy szavakat, de õtõle fontos dolgokat tanultam, aminek csak a fele volt mozgás. A másik fele színészet. Uray Péter nagyon pontosan mondta meg az „érzetet”, nekem ezzel segített a legtöbbet. Az õ munkájára jellemzõ volt az is, hogy hat-hét este után derült ki az elõadás atmoszférája, amikor már nem a technikára koncentráltunk. És utána hajnalig arról beszélgettünk, mit is játszottunk. Uray Péternél éreztem meg elõször, hogy bár nem szólok egy kukkot sem, érvényesen vagyok jelen. Azóta is úgy gondolom, hogy valóságosabb, amit mozgással tudok elmondani, mint prózával. Egy Vava Stefanescu rendezte elõadással voltunk itt tavaly. Nagyon jól szerkesztett képekkel dolgozik, projektív, de nem köti meg a színészeket. A tiszta technika (pláne sok extrém zenével alápakolva) nekem üres esztétizálás. Bozsik Yvette az elõadásaival a magasan iskolázott mozgásra építve gondolkodik.

– Alaposan figyelsz a játékra. Ezért kezdtél el rendezni?

– Azért rendeztem, mert volt az évadban egy másfél hónapos luk. Akkor csináltam két egyfelvonásost, a Medvét és a Leánykérést Csehov írása nyomán. Pont ki lehetett osztani hat emberre. Aztán volt egy Pilinszky verseire és naplórészleteire épített egyszemélyes darabom – amelynek kényszerûen lettem a rendezõje is. Nem találtam senkit, aki dolgozott volna velem ezen. Legutóbb pedig a Fekete tej címû darabot állítottam színpadra – amikor Pécsen láttam a Katona elõadását, nagyon megtetszett a szöveg. Ráadásul Tompa Andrea fordította – aki jó barátunk, amióta dramaturgként dolgozott velünk –, és amint kértük, rögtön küldte nekünk. Egyébként ez is egy munka elcsúszása miatt keletkezett üres hónapunkat töltötte ki, és azóta is mûsoron van.

– Ezek szerint többen alakítjátok az évadot.

– Gyergyószentmiklós kis város, húszezer lakosa van, kilencven százalékuk magyar, hideg van, hidegek a lakosok is. A színház pár éve, elõzetes munka után ’90-ben alakult, a társulat is kicsi. Most hatan vagyunk színészek. Döntõ szava az igazgatónak van – most Béres Lászlónak, azelõtt Szabó Tibornak –, és õ általában azt látja jónak, amit mi gondolunk. Minden évadban van mozgásszínházi elõadás, de azért nem zárkózunk el a nézõi igényektõl sem. Persze nem a közönség mondja meg, mit csináljuk.

– Nem az számít, hogy a nézõknek tessen az elõadás?

– Nekem kell, hogy tessen, aztán a nézõ eldönti, hogy tetszik-e neki az, ami nekem. Vannak persze elõadások, amelyeket jobban kedvel a közönség. Ezt a Rókajátékot viszonylag szeretik. De azt is tudjuk, hogy a színész az elõadás egy részét mindig lehazudja. Jó esetben van egy õszinte pillanata, és akkor annak az estének már volt értelme. Most elég nehéz volt játszani. Itt ugyanis hajlamos vagyok úgy érezni magam, mintha kikapták volna alólam a szõnyeget. Ez persze nem baj, mert az ember idõnként azt hiszi, hogy jól megy neki. Ha meg kellene mondanom, hol állok – amit elõször kérdeztél – nem tudnám, mert csak tapogatózom elõadásról elõadásra.

Proics Lilla