Kisvárdai Lapok

2007. június 28.

A homeless-Harpagon ödipális kalandja

Moliere: A fösvény – Kassai Thália Színház

Pedig a színpadkép annyi jót ígért! A nézõtér felé enyhén lejtõ hajópadlós szobabelsõt hátul ormótlan, durván szegecselt duplaajtó zárja le, úgy uralva a teret, mintha egy trezorra vagy feltörhetetlen páncélteremre látnánk. Balra gramofon, jobbra repedezett, szebb napokat látott tükrös asztal. Ebbe a térbe beleálmodható lenne Harpagon elbukásának, végletes-tragikus magányba torkollásának Moliere-nél komédiában elmesélt története. Moliere a római komédiából, Plautus és Terentius mûveibõl merített ihletet vígjátékai jelentõs hányadához – s ezzel, akár tudta, akár nem, a görög újkomédiáig (Menandroszig), sõt egészen Euripidész késõi, besorolhatatlan mûfajú, úgynevezett „jó végû tragédiái”-ig – tette követhetõvé egy-egy történet-motívum genezisét. A motívumvándorlás-kutatásban a Moliere-hez vezetõ úton ma talán az Amphitrüón-történet számít a leglátványosabb bizonyítéknak. A fösvény „eredeti”-jének legtöbbször egy Terentius-komédiát, a könnyedén memorizálható Heautontimorumenos (görög szójáték: „a vagyonát reszketve féltõ”, illetve „önmagáért reszketve aggódó”) címût szokták tekinteni, amelyben egy fösvény, gonosz apa végül megbánja minden bûnét, önzését és boldogsághoz segíti eladdig zsarnoki uralmától szenvedõ családtagjait. Csakhogy Moliere a meglehetõsen bonyolult – és fentebb majdnem karthauzi szûkszavúsággal összefoglalt – cselekménybõl nemcsak a pénz örök, minden emberi viszonyt tönkretevõ, személyiségromboló és mindenfajta értéket elemésztõ hatalmát emelte ki. Egy figyelmes, „mélyebb” színpadi olvasatban gyökerezõ rendezõi értelmezés – amelyre azért a magyar színháztörténetben szép példákat találunk, hogy helyszûkében csak Zsámbéki Gábor Katona József színházi, ’90-es évekbeli rendezését idézzük – nyilván nem ragadhat le egy a drámai konfliktusokat végtelenül leegyszerûsítõ, mûfajtalan jelenetsornál. Mert Moliere nem fekete-fehér jellemû, ripacs-színészkedésre dresszírozott színészekkel elõadandó jelenetfüzért írt. A gegparádévá silányított bohóckodást pedig egyáltalán nem ismerte.

Sajnos a Kassai Thália Színház Csiszár Imre rendezte elõadásával kapcsolatos pozitív élmény a fentebb leírt színpadképben való gyönyörködésben ki is merült. Bocsárszky Attila Bartók zenéjére elõadott, Hitchcock Psychojára hajazó, elõadást nyitó jelenete – a homeless-nek öltöztetett, visszataszítóan koszos, kicsit Csontváry-prófétás, kicsit mózeses Harpagonja levágja egy székre ültetett guminõ fejét, majd a hasából elõcibálja pénzesládikáját – nem sok jót ígér. Nem is csalódunk, mert ebben az elõadásban ami csak zavaros és rossz lehet, az zavaros és rossz is lesz. A színészek meg sem kísérlik a megformálandó személy megértését, értelmezését, a jellemábrázolást, de végtelenül külsõdleges eszközökkel élve, szigorúan kívülrõl tekintve a szerepre, csak véleményt mondanak a megformálandó alakról. Üdítõ kivétel az Elise-t alakító Nagy Kornélia, aki riasztóan rossz kezdés után az elõadás legjobbja volt. Harpagonról például semmit sem tudunk meg ebben a mérhetetlenül leegyszerûsítõ értelmezésben, miként az õt körülvevõ család és háznép is jobbára egy röviden összefoglalható kategóriába tartozó emberekbõl áll: ez a komplett idióták háza. Ez természetesen nagyon hálás, közönségbarát megoldás; gondolkodni nem kell (sõt: nem szabad!), csak szívbõl kacagni, kacagni, kacagni. Hogy közben például a második felvonás elsõ harmada rendezési szempontból maga a tökéletes összeomlás? Nem baj. Egyetlen szót nem lehet érteni Cléante és Marianne párbeszédébõl (a színészek szövegmondása, katasztrofális hangsúlyaik elõsorolása messze szétfeszítené e beszámoló kereteit), mivel a színpad baloldalán hamisítatlan burleszkjelenet köti le a nézõk figyelmét. Hosszan lehetne – és más körülmények között nyilván kellene is – sorolni az elõadás hibáit, de itt és most csak azt tudjuk rögziteni, hogy rossz az az út, amelyen ez a társulat most jár.

Karsai György